A Papp válaszol – házasság érvénytelenítése, Ferenc pápa, reinkarnáció

A 777 egyik legolvasottabb cikksorozata lett “A Papp válaszol”, ahol Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa hetente 3 kérdésetekre válaszol. Ezúttal sem volt hiány izgalmas felvetésekben: házasság érvénytelenítése, Ferenc pápa és még a reinkarnáció is érintve lesz!

Ágnes (Budapest)

Férjemmel 25 éve vagyunk együtt egy pár, 1998-ban polgári esküvőt tartottunk, két gyermekünk született. Nagyfiúnk 20 éves, kislányunk 9 éves volt idén. Férjemmel mindkettőnknek vallását tekintve római katolikus, szeretnénk megerősíteni házasságunkat templomilag is az Úr színe előtt. Férjemnek már volt egy templomi esküvője, így úgy tudjuk, hogy ez kizáró ok lehet. Kérdésünk annyi lenne, tényleg így van ez és megoldható, hogy az így is boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatunkat megerősítsük és a templomban is házasságot kössünk.

Nagyon dicséretre méltó, amikor valakik rendezni szeretnék a kapcsolatukat. Akinek fontos Isten, annak fontos, hogy élete minden területét rendezze Isten színe előtt, s kérje élete minden részére áldását (munkára, betegségre, hobbira is). Ha Isten az „egész”, életünk „rész”-területei nála találják meg igaz értéküket. Dicséretre méltó az is, hogy ez a kapcsolat nem tűnik átmeneti fellángolásnak, vannak jó gyümölcsei, van benne érték. A kérdés az, hogy szentségi házassággá válhat-e?

A katolikus egyház hivatalos tanítása szerint, ha valaki kötött már érvényes egyházi házasságot, akkor nem köthet másikat, hiszen az a sírig kötelezi. Az egyházban az érvényes házasságnak nagy értéke van: a történelem folyamán sok minden alakult az egyház tanításában, valamit tudunk ma már enyhébben megítélni, valamit szigorúbban – de a házasság területén nincs „tanbeli változás”, az egyház a házasságot, a családot isteni alapításúnak tartja, amit ember önkényesen nem változtathat meg (Katekizmus 1603). Amikor Krisztust a válásról kérdezték, Ő is a Teremtő eredeti tervére hivatkozott. Az egyház ezért próbálja alaposan megvizsgálni a jegyeseket, ezért kéri őket, hogy alaposan fontolják meg szándékukat, s aztán dolgozzanak a hűségen, mert „nehezen” adunk össze embereket, amit aztán nem is tudunk szétválasztani.

Ám az egyház azt is tudja: tévedhet az ember, mert bűnös, mert teremtmény. Hozhat rossz döntést, s azt az idő sem teszi igazzá. Ha férjének az első házassága tévedés volt, akkor az kivizsgálható. Ahhoz, hogy Önök szentségi házasságot köthessenek, ki kellene vizsgálni, hogy érvényes, igaz volt-e az első. Az egyházban ezt érvénytelenítési eljárásnak nevezik (nem válásnak), hiszen nem válást mondunk ki, hanem azt, hogy létre sem jött a házasság. Ferenc pápa sokat segített az ilyen helyzetben élőknek, ma már könnyebb az eljárás.

Mindenképpen azt javaslom: kezdjék el a vizsgálatot. Meg kell keresni az önök saját papját (vagy ilyen ügyekben járatosabb paptestvért), a segítségével írni kell egy keresetlevelet az egyházi bíróságnak, hogy miért is véli az ön férje érvénytelennek az első házasságot. Az egyházi bíróság (ami többnyire papokból áll) tapintatosan, a titkokat megtartva, de az igazságért felelősen kikérdezik a feleket, az eskető papot, tanúkat a rokonságból. S ha úgy látja a bíróság, hogy ez érvénytelen, akkor az eljárás után megköthetik az első igaz egyházi házasságukat. A túl éretlenül, megfontolás nélküli házasságok 1-2-3 éven belül felbomlanak, az élet hamar kideríti, mi igaz, és mi nem az. Az önök 25 évi szerelme, 2 szép gyermeke érték – talán errefelé van életük igazsága. Nagyon biztatom önöket: ne legyenek restek vagy szégyenlősök, járjanak a végére a történetnek! Tényleg csodálatos dolog áldást kapni a szerelmünkre, rendszeresen járulni szentségekhez, s úgy megöregedni, hogy rendeztük életünk fontos területét.

Mónika

A világegyházban sok vita, forrongás zajlik. Vannak, akik szerint a Szentatya régóta szükséges reformokat vezetett be, mások szerint rossz irányba kormányozza az Egyházat, sőt eretnekségeknek ad zöld utat. Egyszerű hívőként honnan tájékozódhatunk az igazságról? Számomra nem világos,hogy melyek a katolikus hit megváltoztathatatlan igazságai, és mely tanok vonatkozásában képzelhető el fejlődés, eltérés.

A vitát nem kellene ördögtől valónak tartani. Mivel nem vagyunk istenek, csak teremtmények, sőt, a bűntől megsebzettek, nekünk fontos a vita. Nem kell attól megijedni, ha a szerelmesek között, a jó csapatjátékosok között, vagy éppen az egyházban viták vannak. A vitától félnek a diktatúrák, az ideológiák, a fundamentalista hitűek, az alacsony önbecsüléssel rendelkezők, vagy éppen akik naivan gondolkodnak az igazság, az egység komplexitásáról. A vita a növekedés, a keresés, az alázat, végső soron a különbözővel is együttműködni akaró szeretet jele.

Éppen az a házasság, diktatúra, véleményterror, vagy fundementalista fanatikus vallásosság fojt meg, ahol nem lehet vitatkozni.

Ugyanakkor hisszük, hogy az egyház mégsem egy pusztán emberi alapítású igazságkereső közösség, hanem a Lélek vezetése alatt áll. Hisszük, hogy Krisztus vőlegényként szereti népét, s nem hagyja, hogy az üdvösségünket érintő fontos dologban tévedésbe essen az egyház (Katekizmus 888-892). Így az egyházban lehet tévedés egy történelmi megítélésre, politikára vonatkozóan, de az üdvösség legfontosabb kérdéseiben, a hit és erkölcs alapkérdéseiben nem. Ferenc pápának így kettős dolga van: egyrészt életben tartani a vitát, a dialógust mindenkivel, másrészt őrizni a hit letéteményét, a legfontosabb alapköveket.

Az egyház korábbi életében is voltak változások, hiszen úton vagyunk a teljes igazság felé – s akkor is lehettek, akik nagyon elképedtek a vitáktól, a változásoktól. Milyen nagy változás volt, amikor pogányokat is mertek megkeresztelni anélkül, hogy előbb zsidóvá kellett volna válniuk! Milyen nagy változás volt, amikor az üldöztetés után császárokat koronáztak meg a püspökök! Milyen nagy változás volt, amikor kinyomtatták a Bibliát és az emberek kezébe merték adni! Milyen nagy változás volt a II. Vatikáni Zsinat ablaknyitása, amikor pl. párbeszédbe kezdtünk a biológia, a csillagászat tudósaival a világ keletkezéséről! Ezek sem mentek viták, sebek, fájdalmak nélkül. Nem kell kétségbe esnünk, ha a világ nagy változásai közepette az egyház prófétai makacssággal őrzi, ami a hit letéteménye (magja, lényege), s mer változtatni azon, ami nem az.

A legutóbbi püspöki szinódus a családról jó minta volt. Ferenc pápa számomra nagyon szimpatikusan engedte a püspököket vitázni: bátorította őket, hogy szabadon, a lelkiismeretüktől vezéreltetve mondják ki, amit igaznak gondolnak – de a pecsétet ő teszi a tanításra. Persze az újságírók és a fundamentalisták szenzációéhesen híresztelték, hogy „veszekednek a bíborosok”, „szakad az Egyház” – jóllehet inkább mintát adtak minden emberi együttműködésnek (legyen házasság, család, munkahely, nemzet).

Vitázzunk őszintén, aztán alázatosan hallgassunk a Lélek vezetésére.

Természetesen a mindenkori pápáknak is lehetnek figyelmetlen megfogalmazásai, Ferenc pápának is vannak. Ám bízunk abban, hogy az üdvösségünket érintő fontos dolgokban az egyház jó úton jár. Azt viszont súlyos bűnnek érzem, ha valaki tudatosan szítja az egyház egységének bomlasztását, ha felelőtlenül a „pápa mondjon le” kijelentést tesz. Máig érvényes Szent Pál tanácsa, amit a frissen alapított, majdnem szétbomló közösségeinek adott: maradjanak együtt, s az erősek karolják fel a gyöngéket, a gyöngék pedig figyeljenek a tanítóikra. Mindenkinek lehet véleménye, de nem mindenkinek egyformán van igaza, nem mindenkinek egyformán értékes a véleménye. Az egyház vitáiban érdemes az erősekre figyelnünk, az erőseknek megszólalniuk, s érdemes a gyengébbeknek nem akárkire hallgatniuk, hanem az erősekre. Én mindig vallom, hogy a szív legfontosabb kérdéseit (pl. az egyházat illető kérdéseimet) akárkiknek nem szabad feltenni (hozzá nem értőknek, fundamentalistáknak, kifejezetten egyházelleneseknek). Nagyon-nagyon meg kell válogatni, hogy a szív közepét érintő kérdéseket kinek teszem fel, kinek a válaszait engedem be középre.

Mindezen túl szeretném mondani, hogy a pápáknak van egy olyan személyes kisugárzásuk, ami elképesztő, s ami soha nem jöhet át mesterségesen beállított médiafelületen. Aki már találkozott Szent II. János Pál pápával, Ferenc pápával, az tudja, hogy páratlan békesség, egyensúly, valamiképpen Isten páratlan áldása sugárzik belőlük.

A pápa nem egyszerűen egy vitapartner, hanem Krisztus földi helytartója.

Mária (Erdély)

Mit gondol az egyház a reinkarnációról –  hogy több életciklusba leszületünk míg nem lesz tökéletes a jellemünk – nagyon sokan ezt hirdetik.

Keresztényként ma már nem úgy tekintünk a világvallásokra, hogy azok szekták és ott minden hamis, hanem a II. Vatikáni Zsinat szavaival élve el tudjuk ismerni, ami náluk „igaz és szent”. A Lélek ott is fújhat. Így a hinduizmusban tiszteletre méltó az aszketizmus, a buddhizmusban a minden élet tisztelete, a taoizmusban az egyensúly keresése. De nem minden egyformán értékes. Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes, többszörös doktor, majdnem 40 évig tanított Tokióban egy egyetemen, számtalan helyre hívták előadást tartani, sok-sok embert megkeresztelt. Személyes vallomásában beszél arról, hogy a buddhizmusban nagyon szép az irgalom, a minden élet tisztelete, ő maga is csodált néhány dolgot a buddhizmusban. De nagyon hiányzik belőle a személyesség. A lélekvándorlásban éppen a személyesség tűnik el, nem a személyünk él tovább egy bogárban, a személyünk megszűnik. S éppen ez a cél, ez a megszűnés (nirvána). Nem a bulvár szintű buddhizmus-terjesztésnek érdemes hinni, hanem Nemeshegyi Péternek, aki évtizedekig élt közöttük és okos ember. Tanítása nyomán Japánban igen sokan felszabadulásként élték meg a kereszténységet, személyük megmentéseként, s ezért keresztelkedtek meg.

A keresztény tanítás szerint Isten személy (nem erő, lét, törvények, karma), s az embert is istenképiségével tiszteli meg, azaz személlyé teremti. Az ember személye nem két darabból áll (testből és lélekből), szigorú egyházi tanítás, hogy sem a testünk, sem a lelkünk önmagában nem a személyünk, az énünk, hanem a kettő együtt. Nem beszélhetünk arról, hogy a lelkünk énként vándorolna a különböző testekben. Krisztus tanítása és feltámadása azt is megmutatta, hogy mi vár ránk: feltámadása nem azt jelenti, hogy „visszafelé” támadt fel, azaz visszajött ebbe az életbe, hanem „előrefelé” támadt fel, azaz az Atya jobbjára került, megdicsőült, és ott helyet készít nekünk. Krisztus megmutatta, hogy mi az idő és a szabadság tétje: amilyenné tesszük önmagunkat az életidőnkben, azt fogja feltámasztani. Az életidő a gyümölcsérlelés ideje, a végidő az aratás. Aki személyét szeretetteljessé teszi, ápolja a szeretetkapcsolatait, szerető kapcsolatban él Istennel, annak az örök létében ez marad: szeretetteljes kapcsolatok a Szentháromsággal és szeretteivel, így dicsőül meg. Aki szeretetlenné, gyűlölködővé, önzővé teszi önmagát, annak ez az üres, hiábavaló, keserű „életérzés” marad örökké.

A lélekvándorlás, az igazságosság nélküli nirvána, az örök körforgás, a személytelen isten-, és emberkép alapvetően ellenkezik a keresztény tanítással.

Azt is látjuk, hogy sokan azért kacérkodnak a lélekvándorlással, mert serdülőként van valami izgalmas a kereszténységgel való ellenkezésben, a hagyományok felrúgásában, a „más” keresésében, egy egzotikus vallással való kacérkodásban, vagy ez éppen a szüleik elleni lázadás, a papokkal szembeni sértettség jele. Sokszor az eddigi, csődbe vitt életük kudarca után ebbe menekülnek. A legtöbbször egyáltalán nem végig gondolt filozófiai-teológiai megfontolások állnak a háttérben, hanem pszichológiai okok – nagyon őszintének kellene lenniük önmagukkal, hogy ezt beismerjék. Végül szeretnék utalni Paul Williamsra, aki angliai keresztényként csábult el a buddhizmusba, doktorált a filozófiájukból, beavatáson is részt vett (szóval okos és van tapasztalata), ám évtizedek múlva rájött, hogy mennyire „reménytelen a lélekvándorlás örök körforgása, a személy megszűnése”, s katolikus kereszténnyé vált.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés