Ember a földön

Bár felfedeztük, hogy nem a Föld körül forog a Nap és a világ, ez a tudás csak az agyunkig jutott el, a szívünkben pedig az a tudat él, hogy bizony mi emberek vagyunk a világ közepe. Azon belül pedig RÓLAM szól minden. Azt, hogy Isten létezik-e, végül is eldöntheti mindenki úgy, ahogy a szüksége vagy a kedve tartja.

Lehetséges, hogy nem vesszük figyelembe, hogy Isten nem rajtunk kívül létező „opció”, hanem nagyon is összeköthető a léte azzal, hogy egyáltalán a világra jöttünk. Lehet, hogy ez nem is csak az apánk és anyánk kedvén, illetve akaratán múlt? Isten akarata az emberi élet? Neki van köze ahhoz, hogy itt vagyunk?

De miért lenne? Hát nem csupán létezik az ember, mert ez a rend, és van külön egy Isten, aki odaült a fejünk fölé és néha ijesztget az ítélettel? Igazán eldönthetem, hogy érdekel-e vagy nem. Igazam van?

De miért akarna Isten embert, amikor azzal csak a baj van? Lázad, nem fogadja meg a tanácsokat, inkább flörtölget az Ő ellenségével, és még az embertársait is bántja, megöli, megcsalja, meglopja és károkat okoz a teremtett világban, ami a kezébe adatott, hogy őrizze meg.

Elvétve akad olyan, aki tud szeretni, emelni a társán és nem csupán a maga érdekeit tartja szem előtt. Megérné ezt nézni odafentről? Szülőként is nehéz nézni ezt kicsiben. Akkor hát miért akarna Isten embert teremteni?

Amikor ez járt a fejemben, bevillant egy érzés, egy élethelyzet. Életem azon szakasza, mikor 21 évesen arra adtam a fejem, hogy férjhez menjek életem nagy szerelméhez. Mivel a házasságkötés előtt csak rövid ideig ismerkedtünk, összesen kevesebb, mint fél évig, elhatároztuk, hogy csak kb. 2 év után vállalkozunk arra, hogy egy harmadik kis emberrel is foglalkozzunk és összekössük a mindennapokat. Ez az elhatározás működőképes is volt nálam cirka fél évig. Ezután elementáris erővel vett birtokba egy kisbaba iránti vágy.

A MI gyerekünk után. A mi szerelmünk gyümölcse után. Valaki után, akit nagyon lehet szeretni. Akit babusgathatok, dédelgethetek, ölelgethetek, tologathatok a babakocsiban. Aki ránk hasonlít. Aki belőlünk van és aki általunk is az lehet, aki.

Már előre szerettem még a gondolatát is! Képzelődtem Róla és a vágyakozás csak nőttön nőtt, míg végül szinte elviselhetetlen volt. Körülötte keringtek a gondolataim. Mivel a férjemet is rajongva szerettem, csupa nagyszerű gyereket tudtam csak elképzelni. Úgy éreztem, hogy bár mi ketten is család vagyunk, de Vele „családabb”. Olyan érzés volt, mintha Ő még nagyon hiányozna. Feltétlenül szükség van Rá. Az igazi még igazibb Vele együtt.

Belegondoltam abba, hogy nem lesz ez egy mesebeli történet? Hogy mennyi aggodalomra ad majd okot, mennyi bosszúságra, és lehet, hogy egyáltalán nem akar majd ránk hasonlítani?

Számba vettem, hogy lesz idő, amikor nem akar már velem együtt lógni, hogy nem az én véleményem lesz az, amit elsősorban meg akar hallgatni? Lesz, amikor mindazzal ellentétben dönt, ahogy neveltük? Dehogy gondoltam!

Van egy mondás, miszerint a szeretet nem marad egyedül. “Isten a szeretet.” Mondja a Bibliában János apostol. Máshol azt írja, hogy mi azért szeretünk, mert Isten előbb szeretett minket.

Hadd idézzek valakitől:

“A Biblia azt mondja az 1 János 4:19-ben: “azért szeretünk, mert (Isten) előbb szeretett minket”. Isten mindenben az első. Ő kezdeményez…Azzal mutatta meg ezt a szeretetét, hogy elküldte Jézus Krisztust a Földre, hogy helyetted meghaljon. Azzal mutatta meg ezt a szeretetét, hogy megalkotott téged. Azzal mutatta meg ezt a szeretetét, hogy neked adta mindazt, amivel most az életben rendelkezel. Azért szeretünk, mert Isten előbb szeretett minket.”

Hogy egy ember szeretni tudjon, kellett, hogy előbb Valaki szeresse. Kell, hogy hiányozzon valami, ott kell bennem lennie a helyének. Ha sosem ismertem volna az éhséget, sosem hiányozna az étel. Ha sosem ismertem volna a szeretetet, nem hiányolnám senki szeretetét. De Valaki ezt belém kódolta. Valaki, aki érzi azt, amit én. Valaki, aki alkotott engem, akinek a hasonlatosságára teremtve vagyok. Aki belőlünk van, azt kapja, ami bennünk van. Hányszor fedezem fel, azóta már hat gyerekemben, hogy ez mennyire így van! Azt írja a Biblia, hogy bennük Isten lehelete van, az Övéi vagyunk:

„Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket.” (Ter 1.27-28)

Dávid pedig így vall:

„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében.
Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.
Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna.
Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” (Zsolt 139.13-16)

Hogyan lehetne bennünk ez a fajtája a vágyaknak, érzelmeknek, hiányoknak, ha az ember csupán anyag, ami végül csak elporlik? Mindenünk, amink van, kaptuk.

„Visszatérve a kályhához”, ha Isten nem csupán egy meglévő emberiség fölé ültetett eszme és nem csak egy opció a többi vallás között, hanem nagyon is összeköthető a létezésünk az Ő szeretetével, akkor bizony nem lehetünk semlegesek.

Ha Ő valóban az, akinek mondja magát, akkor Ő Úr és Király is fölöttünk. Olyan uralkodó, akinek minden vágya, hogy szeressék szabad döntés által és hogy szerethessen. A másik oldalon pedig számon kérheti tőlünk mindazt, amit adott.

Szeretem a gondolatot, hogy ahogyan én vártam a belőlem születő gyerekeimet, ezzel a vágyakozással várt engem és örült nekem a Mindenható, Örök, Szerető Isten, akinek ezáltal van hozzáférése az életemhez. Mint jó szülő elengedett a lázadásaimban, de csak azért, hogy szabad akaratomból később a karjaiba fussak.

„Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett” (Jel 4.11)

Petrikné Sáfrány Judit

hirdetés