Interjú

“Isten szeretete nem fikció, hanem a legerősebb love story” – interjú Vizy Mártonnal

Vizy Márton azon művészek közé tartozik, aki mindig magától értetődő természetességgel beszél a hitéről, arról hogy milyen szerepet játszik alkotásaiban kereszténysége. Ő szerezte az “Én, József Attila” musical zenéjét, amely évek óta töretlen sikerrel megy a Madách Színházban. Az elmúlt évek leglátványosabb katolikus rendezvényének, a ForrásPontnak is a főszervezője: beszélgetés hivatásról, egyházi művészetről, és természetesen a szeptemberi ForrásPontról, ahová ötezer fiatalt várnak.

Nagyon sokoldalú művészként tart számon a szakma: zeneszerző, dalszerző, producer. Melyik áll hozzád a legközelebb?

Hivatásszerűen a zene áll hozzám a legközelebb, és ez mindig is így lesz, de tágabb optikán keresztül „létrehozó” típusú embernek tartom magam, ami az élet más területein is nyomot hagyhat. Van egy olyan mondás, miszerint az a te hivatásod, amit senki nem csinál nálad jobban. Az embernek éppen ezért azokkal a dolgokkal szükséges foglalkoznia, amelyekben a legerősebb, amelyek kapcsán a legtöbb talentumot kapta Istentől.

Nekem a zene nagyon sokat ad, így nem is tennék különbséget, hogy azon belül melyik műfaj áll a legközelebb hozzám: egy színházi musicalt, vagy egy popzenei produkciót ugyanúgy magaménak tudok érezni. A legfontosabb mindig az volt, hogy olyan produktumok jöjjenek ki a kezem alól, amelyek az emberek számára egyfajta katarzis élményt nyújtanak, mert a katarzist spirituális élményként tartom számon, amely által az ember képes átgondolni az életét, akár változtatni rajta, ha szükséges.

Az, hogy az a hivatásod, amit más nem csinál jobban, azt is jelenti, hogy például az „Én József Attila” című musical zenéjét más nem is tudta volna így megalkotni?

Ezt nem mondanám, viszont gyakorlati tapasztalatom, hogy örök érvényű alkotást nagyon nehéz létrehozni, sok apró részlet kell, hogy helyére kerüljön, amelynek egyik kulcsa a csapatmunka. Az említett darab is olyan kreatív csapatban jött létre, ahol az alkotók nagyon jól tudtak együttműködni, egymást inspirálni, motiválni, alázattal elfogadni észrevételeket. Lehet, hogy más alkotói környezetben egy felejthető musicalt írtam volna. Hozzáteszem, a nemzetközi élvonalban is az előbb említett légkörben készülnek kimagasló produkciók.

Van neked kedvenc dalod a musicalből?  És ha igen, akkor ennek zenei, vagy lírai oka van?

Talán egyik kedvencem a Kopogtatás nélkül megzenésítése, ami szerkezete miatt komoly kihívást jelentett, pláne úgy, hogy az egyik főszereplőnk fő dala.  Izgalmas időszakban, a bemutató előtt pár héttel készült el és nagyon jól áll úgy Muri Enikőnek, mint Balla Eszternek.

Olyan fajta alkotó vagy, aki állandóan tudna csiszolni az alkotásain, vagy képes vagy teljesnek látni egy szerzeményt?

A mi szakmánkban azt szokták mondani, hogy nem lehet befejezni egy szerzeményt, csak abbahagyni. Általában van egy pont, amikor el tudom engedni a „kezét” a produkciónak, ez egy fontos tulajdonsága kell, hogy legyen egy alkotónak.

Mondhatni ez az egyik ismérve az igazi művésznek?

Azt hiszem egyetértek ezzel a megállapítással. Nagyon sokan csak elindítanak folyamatokat, de nem tudják lezárni azokat, és ez nem csak a művészetre igaz. Én azt szeretem, ha egy alkotó folyamatnak látom az elejét, a közepét és a végét is, hogyha előttem van annak a „dramaturgiája”. Ez hasonló az élethez, éppen ezért fontos, hogy a saját életünket is így lássuk: a saját dramaturgiánkat is fel kell fedeznünk ahhoz, hogy helyesen lássuk a helyünket a világban.

Érdekes hasonlat, és ha összekapcsolom a kettőt, akkor adódik a kérdés: a te saját életed visszaköszön a műveidben?

Egészen biztos vagyok benne, hogy igen. Azok az érzelmek, amelyeket a zenéimen keresztül kifejezek, csak abból eredhetnek, amelyeket korábban átéltem. A csalódásaim, vagy örömeim akarva-akaratlanul előkerülnek a dalokban.

Az Istenbe vetett hited is?

Számomra az alkotásnak nem lenne semmi értelme a hit nélkül. A művészetet a szakralitásban is ki lehet bontakoztatni, akinek erre belső indíttatása van, de nem kimondva is kifejezhető a spiritualitás. Néha elég csak érzékeltetni, hiszen a zene indirekt módon önmagában is rengeteg információt és lelkiséget sugall. Nekem személyesen a keresztény könnyűzene is nagyon fontos, de amikor nem keresztény közegben dolgozom, akkor sem kapcsolok át egy gombot magamon. Korunk igazi válsága az identitás válsága, amelynek belső okai vannak. A lelki szemeim előtt a színpad egy hatalmas tükör, amelybe belenézve a közönség – a sokszor önvédelemből – meg nem élt érzésekkel, vágyakkal, érzelmekkel találkozhat. Ez a találkozás felszabadít, megtisztít, átalakít.

Kevés olyan szakma van, ahol a lélek akkora hangsúlyt kap, mint a tiétek. Nem véletlenül használjuk a „művészlélek” kifejezést is, igaz néha a nagyon elvarázsolt emberekre ragasztjuk rá. Te magadat annak tartod?

Sosem szerettem magamra mondani/hallani, mert nagyon sok művészt látok, akik bebújnak e fogalom mögé, és ezáltal sokkal több dolgot megengednek maguknak, ami valójában csak pozőrség.

Szokta az a kritika érni az Egyház világát, hogy eléggé belterjes. Mennyire fogad be téged könnyen a közeg, főleg úgy, hogy egy nagyon perfekcionista szemléletmóddal érkeztél?

Az első lépés az volt, hogy akikkel egyházi vonalon elkezdtem közösen dolgozni, azokat elhívtam egy hozzám kapcsolódó produkcióra, hogy kiérdemeljem a bizalmukat, és lássák milyen minőségben szeretek gondolkodni.

A különböző művészeti ágak a művészettörténetet figyelve egyébként sokszor az egyház életében jelentek meg a legmagasabb szinten: akár az építészetről, akár a zenéről beszélünk, hiszen az volt az alapgondolat, hogy Istennek a legjobbat kell adni, és ezt én most is így gondolom. Ha egyes területeken nem vesszük fel a „versenyt” például látványban, hangzásban, akkor nagyon nehéz dolgunk lesz megszólítani bárkit is. A férfi-nő ismerkedésének analógiájával élve: előbb ér egy esztétikai élmény és csak ezt követő beszélgetések által tartalmi.

Mennyire nyitott az Egyház abban, hogy versenyben maradjon?

Jogos a kérdés, mégis valahogy „rangon aluli” az Egyházat versenyzőként beállítani, mert Jézus Krisztus halálával és feltámadásával megnyert minden versenyt ami az egyetemes történelemben létezhet,  ugyanakkor érdekes ellentmondásként tapasztalom, hogy ebben korban, amikor annyira támadják a kereszténységet, soha nem volt még akkora igény a spiritualitásra!  Ezekben a támadásokban az  Egyház egy kisebb vákuumba került, erre pedig szerintem az a jó válasz, ha az identitásunkat hathatós módon, erőteljesen mutatjuk fel, a mai kor elvárásainak megfelelően. Ennek az identitásnak a lényege pedig egyrészt, hogy Isten szeretete nem fikció, hanem a legerősebb love story ami valaha létezett és amit a hús-vér ember képes átélni, másrészt a legliberálisabb szeretet ami létezhet, hiszen nincs célcsoportja, mindenkire érvényes.

Az az egyik feladatunk az Egyházban, hogy becsomagoljuk ezt az élményt, és a mai kor nyelvén átadjuk azoknak, akik keresik.

Ez egy fontos gondolat: nem az egyház identitásán szeretnél változtatni, hanem az üzenet csomagolását szeretnéd „modernizálni”? 

Így van. A logikája pedig a következő: Ha egy húszéves megérti az örömhír üzenetét, akkor az idősebbek is értik, fordítva ez nem feltétlen működik.

Másodszorra szervezitek meg az irányításoddal a ForrásPontot, milyenek voltak az első visszajelzések? Sikerült lefordítani a fiatalok nyelvére az örömhírt?

Fábry Kornél atyának ésszerű felfedezése volt, hogy az Eucharisztikus Kongresszus elnevezés aligha lesz vonzó a fiatalok számára, hiszen rosszabb esetben semelyik szót sem értik belőle, a kettőt együtt pedig pláne nem. Közérthetővé szeretnénk tenni a fiatalok számára, ennek apropóján is szervezzük a ForrásPontot. Tavaly azt éltem át, hogy egy nagy űrt tudtunk betölteni, egy olyan élménnyel találkoztak, amellyel katolikus rendezvényeken még nem volt lehetőségük.

Idén egy újabb szintet léptetek, hiszen a BOK Csarnokban lesz a rendezvény, ahol ötezer fiatal lesz jelen. Mivel készültök?

A ForrásPont egy hatórás rendezvény, amelyet élőben közvetítünk a Youtube-on, rendkívül professzionális technikai megoldásokkal. Csak hogy egy példát említsek: a kivetítő 300 négyzetméteres lesz, 60 méter széles, ami semmihez sem fogható vizuális élményt fog biztosítani. Nagyon sok új dallal erősítjük meg a zenei részt, amiben segíteni fog a 40 fős kórus, valamint egy kisebb szimfonikus zenekar. Természetesen a lelki feltöltődést az előadók is biztosítják, akik közül többen ismertek lehetnek a 777 olvasói számára: Papp Miklós, Pulay Eszter, de tanúságot fog tenni Kovács András Péter és az olasz The Voice korábbi győztese, Cristina nővér is.

Mekkora kihívás neked, hol van a helye a te művészeti karrieredben ennek az eseménynek?

Inkább úgy tekintek a Forráspontra, mint egy olyan produkcióra, ami ha szíven találja a jelenlevőket és online követőket, akkor – ahogy a Madách Színházban tapasztaltam – reklám nélkül is elterjed az ott átélt élmény híre. Jó visszahallani, ha valaki a rendezvény után másként akarja élni az életét.

Amikor elhagytam a negyvenedik életévemet, akkor elhatároztam, hogy bármerre is vezet az út, mindig szeretnék párhuzamosan olyat alkotni, ami valamilyen módon Isten felé tereli az embereket. Sokat kaptam az élettől a benne rejlő cirkulációnak ösztönös, belülről fakadó része számomra, hogy vissza kell adni belőle. Jó mondás, hogy „legyen mentorod és mentoráltad”.

A művész gyakran még szorosabban megéli, hogy Isten képmása, hiszen ugyanúgy teremt valamit, ahogy maga az alkotó is tette és teszi. Mit jelent ez neked?

Fiatal tinédzserként is ugyanazt jelentette, mint most: amikor leülök a zongorához vagy a gitárhoz, gyakran érzem, hogy rajtam túlmutató erők, inspirációk kerekednek bennem felül, és ebben helyzetben csak az a feladatom, hogy szellemi értelemben olajozzam a „fogaskerekeket”, amit hajt „Valaki” – nagy V-vel.

 Martí Zoltán

A ForrásPontra ide kattintva jelentkezhetsz!

Fotó: Bodnár Patrícia

Még nem érkezett hozzászólás