Blog, Szeghő Balázs

Egy szokatlan találkozás margójára

Az egyik keresztény tábor végeztével, még egy-egy dicsőítő dalt dúdolgatva ültem a vonaton hazafelé utazva. Persze nem az alvás volt a hét fő témája, úgyhogy nem kellett sok ahhoz, hogy álomba szenderüljek, amint kirobogtunk a Keletiből. Az izgisebb rész körülbelül félúton lehetett, amikor felszállt egy kicsit ütöttebb-kopottabb ruhás, de azért szegénynek még egyáltalán nem mondható férfi.

Látszott rajta, hogy ő az a fajta ember, aki megiszik valamit, miután kijön a gyárból. Mellettem még pont volt hely, úgyhogy megkérdezte: Leülhet-e mellém? Én a kérdése előtt körülbelül egy perce riadtam fel arra, hogy miért állunk ennyit, így meg sem néztem ki kérdezte, már válaszoltam is: Persze. A ruhái két nejlonszatyorban voltak, valószínűleg mosni vitte haza. Italszaga nem volt, ettől függetlenül megkínált volna egy kis hazaival, meg a tekert cigiét is megosztotta volna velem. A hangja mély volt és erős, talán picit hangosabban is beszélt a megszokottnál, viszont szavait még így sem értettem elég jól.

Biztos sokatokkal előfordult már, hogy szóba elegyedtetek idegenekkel a tömegközlekedésen. Elmondtam melyik gimnáziumba járok, hányadikos vagyok, tulajdonképpen azokra az általános kérdésekre feleltem, amelyeket körülbelül velem egykorú fiataloknak tesznek fel. Elvégre lehetne másról is beszélni egy fiatallal a sulin kívül? Megtudtam pár infót a családjáról. Voltaképpen az a tipikus filmbeillő történet volt: alkoholista apa, akitől tanulhatna is mást a gyerek, minthogy minden problémára az ital a megoldás.

Megmondom őszintén, az elején féltem egy kicsit. Erős, középkorú ember volt, már a nézésével lelökhetett volna a vonatról.

hirdetés

De ahogy egyre többet beszéltünk, rájöttem milyen is lehet ez az ember valójában.

Három idegen nyelvet beszélt: angolt, franciát és persze oroszt. Lehet, hogy már nem menne a B2-es, de azért még tudott idézni. Mondott pár régebbi történetet… majd meghúzta a kisüveget. A hangján semmi sem változott, mintha csapvizet ivott volna. Elmondta azt is, hogy az erőszak nem vezet semmire, hogy ő milyen kellemetlen szituációkba került, és miket csinált fiatalkorában. Izgalmas volt végigkövetni egy emberi életet még így, nagy vonalakban is. Kiderült számomra, hogy egy viszonylag intelligens ember ül mellettem.

De az egészben a legérdekesebb a körülöttünk lévő emberek reakciói voltak. Én szép, még új ruhákba voltam felöltözve, nem is egy szeretetszolgálattól kapott cipő volt rajtam. Kicsit még kontrasztosnak is mondhatnám magunkat, egyáltalán nem hasonlítottunk. Viszont az emberek megnéztek. Szinte beleláttam a fejükbe, már majdnem hallottam is, amint kérdezik magukba: Kik ezek? vagy “Hogy néz ez ki?”.

Ez az ember egyáltalán nem nézett ki jól, hajléktalannak sem, csak olyannak, aki nagyon keveset foglalkozik magával. Az az ember volt, aki amikor megkérdezi, hogy szabad ez a hely, azt válaszolnánk, hogy várunk valakit. Csak a kinézete miatt. „Életigazságokat” mondott nekem ez az ember, olyant, amit az egyszerű, számomra nem ismert munkás réteg tudott csak. Viszont milyen esze volt! Csak az egyszerű, ápolatlan kinézete és a gyárból hozott fáradtság miatt az emberek megnézték nem csak őt magát, hanem a közelében lévő, vele társalgót, engem is.

Azonban a vele való találkozásnak köszönhetően ráébredtem valamire. Arra, hogy mit tesz az ember saját magával. Ha komolyan tanult volna, most biztos nem a gyárban éjszakázna. Nekem arra mutatott rá ez az ember, hogy nem szabad elhanyagolni a tudásunkat, mert negyven évesen késő rádöbbenni arra, hogy mi mindenre lettem volna képes.

Ha kitartó vagyok, ha fel merem használni azt, amit tanulok, akkor nagyon sok vágyam válhat valóra.

Viszont, ha nem használom ki a tudásom, robotolhatok negyvenévesen úgy, hogy épp csak hogy kijövök hó végére. Én is érzem, hogy nagyon sablonosnak hangzik, de nekem leesett. Végre.

Eddig én is  “degradáltam” az ilyesfajta embereket. Nem mentem, és nem is engedtem őket a közelembe. Mindig az okos, népszerű, jómódú társaságot kerestem, lenézően beszéltem ennek az ellentétével, és kibúvókat kerestem a velük való találkozás elkerülése érdekében.

Ennek a történetnek nem egy tanulsága van. Görbe tükröt mutat a vallását gyakorló kereszténynek is, és nem akármilyent azoknak, akik nem az alsó polcról vásárolnak.

Én még mindig azon gondolkodom, hogy ha nem akkor keltem volna fel, ha racionálisan gondolkodtam volna, vagy az érzéseimet engedem szabadjára, vajon magam mellé engedtem volna?

És te?

 

Szeghő Balázs

 

Még nem érkezett hozzászólás