Szülőnek lenni saját gyermek nélkül is lehet!

Vannak, akik úgy válnak csodálatos (nagy)szülőkké, hogy nem adatott meg nekik saját gyermek. Ez a történet róluk szól.

Bármennyire szerették volna, nem született gyermekük. Talán ezért fogadták örökbe szinte azonnal az új szomszédok ötéves kislányát. Az örökbefogadás nem jogilag, csupán a szívükben történt. A kislány az óvodai szünetekben szinte reggeltől estig náluk töltötte a napot, sőt, gyakran hétvégén is átkéredzkedett a nyugdíjas házaspárhoz.

Délelőtt a kertben szöszmötöltek együtt. Borsót fejtettek, kiskéssel zöldbabot tisztítottak, barackot vagy meggyet magoztak. Jóska bácsi gyakran a sufniban dolgozott valamin, és a satupad meg a szerszámok nagyon izgalmasak voltak a kislánynak is. Kipróbálhatta mind, ő is barkácsolt, faragott. Mikor nagyon meleg volt, megengedték, hogy megmártózzon a kerti kútban. Nem igazi kút volt, inkább esővízgyűjtő. Ha tele volt, épp a nyakáig ért a víz.

A ház mellett lapostetős épület állt, tetejét szőlő futott körbe, lépcsőn lehetett felmászni rá. Volt fehér és piros szőlő is, „kecskecsöcsű”, mondták az egyik fajtára és a kislány ezen nagyon nevetett. Ők meg azon kacagtak elpirulva, kezüket a szájuk elé szorítva, mikor az utca felől álló ringlóbokorra mutatva a kislány hangosan felkiáltott: „Kérek ringyót!”. „Nem szabad ilyet mondani” – nevetett Manci néni, de azért mindenkinek elmesélte az utcában, mi lett a gyümölcs új neve náluk.

hirdetés

Közben főtt az ebéd és délben asztalhoz ültek ők hárman. Sokszor volt bableves, hatalmas babszemekből, csipetkével és tejföllel. Aki leghamarabb megette, az lett az angyal. Legtöbbször a kislány lett az első és ilyenkor úgy érezte, úgy jól lakott, hogy már nem is fér bele több. „Hát fuss egy kört, angyalom!” – szólt Manci néni és ő ment, körbefutotta néhányszor az udvart. A konyhától a kapuig, aztán vissza, és jöhetett a második fogás: mácsik, nudli vagy rizskoch. Végül pedig a kislány kedvence, a kávéba mártott kockacukor.

Ebéd után a nap fénypontja következett, előkerült a francia- és a magyar kártya. Csapd le csacsi, svindli, színre szín. És a legviccesebb, a WC. Két kártya egymásnak döntve, felállítva, a többi alattuk az asztalon fektetve. Ezek közül kellett kihúzni egyet-egyet. Akinél összedőlt a két álló lap, az bizony a WC-be pottyant. A hatalmas nevetésektől potyogott sokszor még a könnyük is.

Templomba is velük járt. Meg a többi öreggel az utcából. Az elsőáldozásra készülő gyerekeknek az első két padsorban kellett ülni, az idősek hátrébb foglaltak helyet. De oda és vissza együtt sétáltak télen-nyáron.

Később még inkább cinkostársak lettek. Mindent el tudott mondani nekik és ők komolyan vették. Például, hogy mindenki más megnézheti az esti sorozatot az osztályból, csak neki kell aludni már a híradó után. Így hát péntekenként Manci néni elfelejtette lehúzni a redőnyt a szokásos időben, mert a szemközti gyerekszobából pont látni lehetett a nappalijukban világító tévét. A hang pedig felhallatszódott az otthoni készülékből, ha résnyire nyitva maradt az ajtó véletlenül.

Az évek múlásával aztán csökkenni kezdett a látogatások száma. Egyre kevesebbszer szólt a csengő a fehérre festett kovácsoltvas kapun. Eljött az idő, amikor már hiába is szólt volna. Először Jóska bácsit temették el. Manci néni minden nap elsétált a sírhoz. Azt mondta, beszélgetnek ilyenkor. Aztán hamarosan ő is elment, utána.

A kislány közben felnőtt és édesanya lett. Mikor az egyik kisbaba a várt földi születés helyett hónapokkal korábban, méhéből az égbe született meg, kiment a temetőbe. Manci nénihez és Jóska bácsihoz, akik bármennyire szerették volna, nem született gyermekük. Rájuk bízta, akit elveszített és kérte, játszanak vele is annyit, mint ővele régen. Tanítsák meg neki is a csapd le csacsit.

A szomszédoktól, akik feltétel nélkül szerették, úgy, ahogy csak egy szülő szeretheti gyermekét, az emlékeken túl egy régi, fonott barackgyűjtő kosár is az övé maradt.

Most gyerekjátékokkal van teli, a nappali közepén.

Forrás: MiDió
Szerző: Sz.K.N.

hirdetés