“Nagyon sok kiégett kereszténnyel találkozom” – Tapolyai Emőke zseniális előadása

Tapolyai Emőke pszichológus nagyszerű előadást tartott még áprilisban a Budapestifi alkalmán a fals keresztény mintákról. Lépésről-lépésre ment végig azokon a kategóriákon, amelyek gyakran jellemzőek ránk, keresztényekre. A legfontosabb gondolatait szemléztük, de mindenképp érdemes végignézni előadását!

“Akikkel én naponta találkozom, azoknak a többségének az életét átitatja a hit. Vagy ilyen – vagy olyan fajta hit. Az ahogy mi Istent látjuk, ahogyan Róla gondolkodunk, az igenis befolyásolja azt, hogy hogyan éljük a hétköznapjainkat, és azt is, hogy mit érzünk. Befolyásolja azt is, hogy hogyan vagyunk benne a kapcsolatainkban – vagy hogyan nem -, sőt nagyon gyakran összeköthető a pszichopatológiával. 

A szorongásunk, a depressziónk összeköthető azzal, ha Istenről nem egészségesen gondolkodunk.

1. Teljesíts ahhoz, hogy Isten elfogadjon

A teljesítmény-központúságban folyamatosan benne van, hogy le kell tenned valamit azért, hogy Isten azt mondja: “jól vagyon jó és hű szolgám”. Ez egy folyamatos görcs: ennek az embernek az életében folyamatosan ott van a perfekcionizmus: nem elég neki a száz százalék. 

hirdetés

Ez a perfekcionizmus nem Istenről szól: ez arról szól, hogy én azt gondolom, hogy meg tudok felelni, és nagyot tudok letenni, amire Isten azt mondja, hogy “na ez már tetszik”. Ennek a vége a kiégés:

nagyon sok kiégett és megfáradt kereszténnyel találkozom.

Ha én azt gondolom, hogy a teljesítményemtől függ Isten elfogadása, akkor mi az a teljesítmény, amire belülről azt tudom mondani, hogy “na ez már Istennek való”? Ez egy logikai törés, ami lehetetlen. Ennek lesz az egyik “gyümölcse”,  hogy elfojtom az érzelmeimet, hiszen a tökéletességhez az is hozzátartozik, hogy csak csináljuk és nem érzünk. Ilyenkor azt gondolom, hogy nem szabad kifejezni, hogyha fáj, helyette mindig mosolyogni kell. Tényleg nem fájhat? Istennek soha nem fájt? Jézus soha nem sírt?

Hányszor és hányszor találkozom azzal a keresztény dimenzióval, hogy nem szabad haragudnom! Tényleg egyből a megbocsájtásba kell rohannom? Ami annyit jelent, hogy hazugul nem állunk ki az igazság mellett. De az igazság mellett kiállni az a harag egyik dimenziója! Ha nekem állandóan teljesítenem kell és bizonygatnom, hogy megfeleljek Istennek, akkor elfojtom az érzelmeimet. Az egyik leggyakoribb fals keresztény minta, amikor azt gondoljuk, hogy Isten szeretete és kegyelme a mi teljesítményünk függvénye.

2. A megközelíthetetlen Isten

Ebben az esetben a hitet formálisan kezelem: megvannak a sablonok, vasárnap istentisztelet, imádkozom, de igazából főként arra fókuszálok, hogy a formalitás meglegyen.  Itt hiábavalónak és elérhetetlennek tekintem Istent: Ő ott van, én meg itt. Ez egy egyfajta apátia. 

Nagyon sok keresztény így tekint Istenre: azt hisszük, hogy megközelíthetetlen, nincsen ránk ideje. Akik velem szemben depressziósan ülnek, nagyon sokszor azt mondják, hogy Isten távoli. Ez egy spirituális magány, hiszen egy megközelíthetetlen Istenben hinni – ezt nem lehet kapcsolatnak nevezni. 

3. Haver Isten 

Pont az előző ellentéte: ilyenkor úgy gondolom, hogy korlátlan szabadságom van: bármit tehetek, bárhogy viselkedhetek. Túl lazán kezelem a hitet, már-már flegmán, nincsen méltóságteljes viselkedés Istenhez. “Úgyis megbocsájt, mindent megért.”  Míg a távoli Isten-képnek a veszélye az, hogy már-már a létezést is bűnnek tekinti, addig ennek a veszélye, hogy semmi sem bűn:

A “haver Istennél” már nincsen Isten-félelem. 

Pedig van valami csodálatos abban, amikor az ember félheti az Istent: valami hatalmas, amikor az embernek biztonságot adnak a keretek.

4. Az élet csak szenvedés

Az ilyen viselkedés egy passzív életviszonyulás: nincsen motiváció, úgyis csak szenvedek – ezt gondolja az ember. Nagyfokú szomorúság és tehetetlenség jellemzi az ilyen személyeket. Hányszor és hányszor látom ezt: hiszek Istenben, de úgy érzem, hogy Isten szabadon engedte a népét: bármit tehet velünk a világ, az élet csak szenvedés. Megkeseredett, belenyugvó, fejlődésre nem törekvő viselkedés ez, nagyon gyakran agresszív és vádló azokkal szemben, akik jól érzik magukat a világban. 

Sok emberrel találkoztam az életben, akik azt kérdezték: “Mi értelme az életnek?”. Amikor szenvedünk, akkor hajlamosak vagyunk ebbe belecsúszni. De ha van egy belső meggyőződésünk, amire azt mondjuk, hogy “hiszem és vallom”, ha van egy belső mértékegységünk, hogy ez az Isten valósága, akkor sokkal könnyebb beleállni a döntéseinkbe. 

5. Minden a hiteden múlik

Ez megint az előző ellentéte: bármit kérek, csak hinnem kell és teljesül. Minden a hitemen áll vagy bukik: ha jól csinálom, akkor megkapom – vallja ez a hozzáállás. Egy fiatal lány egyszer a segítségemet kérte: mellrákos volt, áttétes. Kevesebb mint 25 éves volt. Elmondta nekem, hogy ő mennyit imádkozott, hogy Isten gyógyítsa meg, és azt is, hogy mennyien mondták neki, hogy a hitén áll vagy bukik az, hogy Isten meggyógyítja-e. És zokogva kérdezte, hogy miért nem tud eléggé hinni. 

Nap mint nap találkozom emberekkel, akik azt mondják, hogy minden rossz azért történt velük, mert nem jól hisznek. Ez egy fals minta.

Ezzel az állapottal jár egy egyfajta kiábrándulás Istenből: megkeseredés, mert valóban sokat imádkoztak és nagyon hittek. Sokan közülük erőszakosak és követelőzők, hiszen úgy érzik, hogy ők kiérdemelték a hitükkel azt, amire vágynak.”

Tapolyai Emőke az előadását így zárta:

“Kívánom mindannyiotoknak, hogy felbátorodjon a szívetek szeretetben, nem ítélkezve, nem a másikat kipellengérezve, nem a másik mintáit elítélve. Szeretetben felbátorodjatok, hogy eljussatok teljes megértésére az Isten gazdagságának, hogy valóban bölcsek lehessetek és így Istenben gazdagok. Isten áldjon meg benneteket!

hirdetés