Interjú

„Ma a fiatalokban van egy éhség az Isten-kapcsolatra” – interjú Fábry Kornél atyával

Immáron három éve szervezi a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust Fábry Kornél atya. A derűs, jó humorú pappal az előkészületekről, a fiatalokról, és az Eucharisztiával való személyes kapcsolatáról beszélgettünk.

Az elmúlt napokban Budapestre látogatott egy nagyobb külföldi „delegáció” a NEK kapcsán: mi volt ennek a találkozónak a célja?

Négy évente rendeznek eucharisztikus világkongresszust, ennek keretében pedig mindig tartanak egy plenáris ülést Rómában – ez volt tavaly novemberben. Általában bő egy évvel az esemény előtt a rendező város meghívja minden ország delegáltját. Ez azt jelenti, hogy minden püspöki konferenciának van egy kijelölt személye – lehet püspök, pap vagy éppen laikus – akinek az a feladata, hogy a saját országában segítse a kongresszus hírét terjeszteni, és az onnan érkező zarándokok útját szervezzék. Ilyenkor elmegyünk a helyszínekre és bemutatjuk nekik a programot. Ezáltal van egy képük arról, hogy hova is jönnek – ez nyilván teljesen más egy dél-szudáni delegáltnak, mint például egy csehnek. Összeraktunk nekik egy olyan programot, ahol megismerhették Budapestet és a kongresszus helyszíneit.

Különböző prominens személyekkel is találkoztunk: nagyon megtisztelő volt, hogy Áder János köztársasági elnök – aki az Eucharisztikus Kongresszus Társadalmi Bizottságának az elnöke is – a születésnapján köszöntötte a jelenlévőket. Voltunk többek között a Parlamentben, „el voltak ájulva” a jelenlévők.

Ez is volt kicsit a cél, hogy levenni őket a lábukról, bemutatni azt, hogy Budapest felkészült?

Egy kicsit igen, de inkább arról van szó, hogy az utóbbi időben nagyon sokat csorbult külföldön a magyarországi vendéglátás hírneve. Itt az alkalom, hogy megmutassuk, hogy mi egy befogadó ország vagyunk, ahol mindenkit szeretettel várunk, aki az ajtón keresztül érkezik.

Gyakorlatilag az előző kongresszus vége óta dolgozol a budapesti NEK szervezésén. Nyilván volt egy elképzelésed, hogy hol szeretnétek tartani egy évvel az esemény előtt: ehhez képest mennyire sikerült megvalósítani a terveket?

Múltkor összeszámoltam, hogy 34 projektünk fut jelenle párhuzamosan. Ezek között olyanok is vannak, mint könyvnyomtatás, a vonatok felmatricázása, az előadók felkérése, a liturgiák szervezése, a szállások foglalása, a regisztráció előkészítése, az önkéntesek szervezése, kiállítások rendezése, vagy a közösségi média kezelése. Sok mindennel nagyon jól állunk, ráadásul az elmúlt három évben több mint száz helyen voltunk előadni az eseményről. A legfontosabb, hogy a templomba járók maguk is pontosan értsék, hogy miről is van szó, hiszen ha meghallják, hogy Eucharisztikus Kongresszus, akkor abból olykor csak egy szót értenek. Azt gondolják, hogy ez egy papos dolog, ami nem érinti őket,

pedig ez egy egyhetes örömünnep, ahol Jézust ünnepeljük, aki örökéletet adott nekünk.

Folyamatosan azon dolgozunk, hogy hogyan tudjuk megszólítani a ma emberét, hiszen a délelőtti sáv az valóban olyan lesz, mint egy lelkigyakorlat, de a délutáni és az esti programok mindenki számára nyitottak. Szeretnénk ha Budapest megtapasztalná a kereszténység örömhírét!

Készülünk egy eseményre, ami igazából egy fantasztikus eszköz. Ahogy imádkozzuk vasárnaponként is, az a vágyunk, hogy a NEK Magyarország és z egész világ lelki megújulását hozza. Én azt látom, hogy nagyon sokat léptünk előre ebben is, ha csak azt nézem, hogy hány templom nyílt meg és lett látogatható hét közben, vagy hogy Budapesten két templom is nyitva van éjjel-nappal. Ha bármilyen okból elmaradna a kongresszus, akkor is azt mondanám, hogy már ezekért megérte a sok befektetett munka.

Lehet, hogy most sokkal több emberrel találkozol, de talán ezek nem annyira mélyek, mint amikor plébános voltál. Nem hiányzik az a fajta szolgálat?

Nagyon klassz kollégáim vannak, tényleg egy igazi család vagyunk. Mindenki éjjel-nappal dolgozik. Nemrég beszélgettem a korábbi dublini kongresszus szervezőjével, aki elmondta, hogy 25 teljes állású alkalmazottja volt másfél évvel az ottani NEK előtt. Nálunk körülbelül ennek a számnak a fele, de mégis sokkal több mindent csinálunk.

Ugyanakkor nem hagytam el a lelkipásztorkodást, ráadásul ugyanúgy ott vagyok az  Emmánuel Közösség fiataljaival, akikkel minden csütörtökön találkozom, míg vasárnap a Lehel téren misézek, ahol örömmel befogadtak. Megvannak ezek a kapcsolatok, tehát olykor inkább a csendre és a magányra vágyom.. (Nevet) 

Ha már említetted a fiatalokat: mennyire lehet bennünket megszólítani a kongresszussal? Nálunk tényleg alaposan el kell magyarázni, hogy ez egy örömünnep lesz, nem pedig egy konferencia.

Most itt a plenáris ülés ideje alatt az egyik reggelinél megszólított itt a szállodában egy pincérlány, hogy „Találkozunk a Forrásponton!”. Tehát elég jól meg lehet szólítani a fiatalokat: én szerintem a legfontosabb – és erre hívok minden katolikust – hogy hitelesen élje az életét. Ha azt látják, hogy szépeket mondok, de egyáltalán nem úgy élek, akkor az annyit is ér. Ma a fiatalokban van egy éhség a mélyebb dolgok iránt, az Isten-kapcsolatra, rengeteg kérdésük van. A ForrásPonton ezer imaszándékot írtak a fiatalok, úgyhogy  van erre igényük! De a válaszainkat le kell tudnunk fordítani a mai kor nyelvére, és azt az eszközparkot kell megtalálnunk, amelyet ők értenek. Nem véletlen, hogy élünk a modern technika eszközeivel, hogy a ForrásPontnak például volt applikációja, vagy hogy készítettük a Misevlogot.

Oda kell mennünk, ahol a fiatalok vannak!

Például az sem véletlen, hogy telefontartót adtunk nekik ajándékba, mert olyan dologgal akartunk kedveskedni, amit használni is fognak: nem egy szobrot, vagy valami olyat, amellyel nem tudnak mit kezdeni. Jézus is odafigyelt a legapróbb részletekre és az igényekre: megetette az apostolait és végig figyelte, hogy mire van szükségük. 

Hogyan látod, a püspöki kar tagjai is értik a fiataloknak a vágyait, a nyelvezetét? Akár egy kapocs szereped is lehet közöttük.

Én azt látom, hogy mindannyiukban ott van a jó szándék, szeretnének mindent megtenni a fiatalokért, de az ő napjuk is 24 órából áll, és  nagyon-nagyon sok teher van rajtuk. A legfontosabbnak azt érzem, hogy az őket segítő papok legyenek nyitottak az újra, a megszokott dolgokon való változtatásra, ha az már nem hatékony a lelkipásztorkodásban. A püspökeinkben ott van a bátorság, hogy merjenek kilépni a megszokott keretekből, de az is lehet, hogy van egy pici félelem is bennük. Az a kérdés lehet bennük, hogy „merjem – ne merjem?”, vagy esetleg, hogy “mit fognak szólni a többiek?”.

Ez érthető is, hiszen az egyház inkább olyan, mint egy kapus, nem pedig csatár.

Ugyanakkor, ha merünk fiatalosak lenni, akkor az jó! És sok püspökben megvan ez a lelki fiatalság.

Nagyon izgalmas dolog megérteni az új generációkat, ebbe bele kell állni: mi a gondolkodásmódjuk, mire vágynak. Szerintem sokan próbálkoznak azzal, hogy megszólítják őket, ezért is jó a 777 missziója, amely sok fiatalt elér és közben mégis az igazságot mondja. Be kell vonni a fiatalokat, és kölcsönös párbeszéddel kell alakítani ezt az utat!

Az elmúlt három évben az Eucharisztiával való kapcsolatod mennyit változott? Egyrészt fennáll a veszélye, hogy „munkává” válik, másrészt viszont alighanem rengeteg mély hitélményt élhettél meg.

Összességében talán kevesebb időm jutott Rá, mint régebben, ugyanakkor ott van a napi szentmise, illetve igyekszem szentségimádásra is naponta menni, de az sajnos nem mindig fér bele. Ugyanakkor nagyon sokszor érzem, hogy erőt ad: vannak nehéz helyzetek, amikor egyszerűen csak leülök az Úr Jézus elé, vagy például életem egyik legátéltebb szentmiséje is az elmúlt időszakban volt, amikor nem voltam könnyű helyzetben. Ilyenkor érzem, hogy ez a lényeg!

Teljesen mindegy, hogy mi zajlik körülöttünk, a Krisztussal való kapcsolat az első és a legfontosabb.

Martí Zoltán

Fotó: Ambrus Marcsi/NEK, Egerszalók Facebook-oldal

 

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás