Szemle

“Ő az én babám!” – nemi erőszak következtében várandós lett, mégis az életet választotta a fiatal lány

A nemi erőszak az egyik legsúlyosabb lelki és fizikai trauma, amely egy fiatal lányt érhet. Szörnyű és felfoghatatlan cselekedet, azonban az alábbi tanúságtétel is rámutat, hogy az ekkor megfoganó kisbaba nem tehet róla, ártatlan teremtés, akinek ugyanúgy joga van az élethez, mint bármelyikünknek.

1957 nyarán történt. 17 éves voltam, és utolsó évemre készültem a középiskolában. Egy táncteremben voltam egy csomó barátommal együtt. A szüleim szigorúak voltak, így már haza kellett volna indulnom, de a barátaim, akikkel mentem, még maradni akartak. Egy fiatal férfi, aki néhány évvel volt idősebb nálam, és a bátyja az utcánkban lakott, felajánlotta, hogy hazavisz. Nem igazán ismertem őt, de a családja nagyon kedves volt, és ez egy kedves ajánlatnak tűnt.

Ahogy hazafelé haladtunk, elment a lakóhelyemhez vezető elágazás mellett, és én azonnal szóltam is neki, de ragaszkodott hozzá, hogy másik úton is oda lehet jutni. Egy hátsó úton ment, ahol senki sem volt a környéken – se ház, se semmi. Tudtam, hogy valami baj van, bár azt mondta, hogy csak beszélgetni akar velem. Könyörögtem neki, hogy vigyen haza, de rám erőszakolta magát. Harcoltam ellene, és azt hittem, minden rendben lesz.

Hazamentem, lemostam magam, de nem mondtam el senkinek, hogy mi történt. Soha nem tapasztaltam még ilyesmit, és a barátaim sem, amennyire tudtam. Megijedtem, és nem tudtam rájönni, hogy miért akarna valaki bántani engem. Egy idősebb fiútestvérrel mindig védettnek éreztem magam.

hirdetés

Mivel a bátyja az utca túloldalán élt, többször megfordult a környéken, és megpróbált eljönni a házamhoz, hogy bocsánatot kérjen, de én rácsaptam az ajtót. Szerencsére éppen költözni készültünk, így nem kellett már hosszabb ideig látnom őt.

A nyár végén autóbalesetem volt, és kirepültem az autóból. Az orvosnál kötöttem ki, panaszkodva, hogy fáj a hasam. Megvizsgáltak és megkérdezték tőlem, hogy van-e esély arra, hogy terhes vagyok, és én csak azt mondtam, hogy nem tudom, mert nem vagyok jártas ezekben a dolgokban.

Amikor az eredmény visszajött, hogy terhes vagyok, sokkos állapotba kerültem.

Ezen a ponton beszámoltam édesanyámnak a nemi erőszakról. Anyukám felajánlotta, hogy felneveli a babát, de azt mondtam: „Nem, ez az én gyermekem.” Az orvos megkérdezte, hogy akarok-e abortuszt, és azt mondtam: „Semmiképp sem! A baba már a méhemben van. Istennek szándéka volt ezzel, és ő az én kisbabám.” Tudtam, mi az abortusz, és tudtam, hogy az abortusz megöli a babát. Hálás vagyok a katolikus nevelésemért, amely megtanított az élet értékére.

Elkezdődött az iskola, de én nem tudtam részt venni a végzős évemben, mert terhes voltam, és ez nem volt megengedett. Miután megszületett a kisbabám, a szabályok megváltoztak, de akkor ezek voltak a tények, amikkel szembesültem. Mégis, abortuszon soha nem gondolkodtam.

Terhességem alatt találkoztam a jövendőbeli férjemmel, és elmondtam neki, hogy nemi erőszak következtében gyermeket várok. Nagyon kedves, szelíd és könyörületes volt. Azt mondta, hogy ennek ellenére is randevúzni szeretne velem. Mielőtt megszületett a baba, megkérte a kezem. Elmondtam édesanyámnak, aki azt javasolta, hogy várjunk, amíg megszületik a baba, hogy meggyőződhessünk arról, hogy igazán akar-e bennünket. A babámat és engem. Végül ő, a jövendőbeli férjem adta a nevet a fiamnak, mégpedig a Pétert, akit később fiaként nevelt fel.

Amikor a fiam született 3,83 kg volt – egy nagy baba. Attól a pillanattól kezdve, amikor először megláttam Pétert, szerettem őt. Gyönyörű volt. Soha nem láttam benne az erőszaktevőm.

Ő volt a kisbabám.

Azt hiszem, Isten hozta a férjemet az életembe, amikor a gyermekemnek apára volt szüksége. Imádkoztam és kértem Istent, hogy küldjön egyet, és ő megtette. Ezt követően még hat gyermekünk lett, de kettő a terhesség alatt meghalt. Tudom, hogy milyen egy kórházi ágyon feküdni és elveszíteni egy kisbabát.

A fiam már a negyvenes éveiben járt, amikor elmondtuk neki fogantatása nehéz történetét. Egy családtag ugyanis utalt rá, hogy el fogják mondani neki, és én azt szerettem volna, ha tőlem hallja először. Ezt mondtam neki: „Szeretlek egész szívemmel és lelkemmel, de eltitkoltam valamit előled, amit most el kell mondanom.” Miután elmondtam neki a történetet, azt mondta: „annyira szerettél engem, hogy nem abortáltál”, aztán átölelt.

12 éve van egy ügynökségem, az úgynevezett Helping Hands Caring Heart (Segítő Kéz, Gondoskodó Szív) – egy keresztény szervezet. Abból jött az ötlet, amin keresztülmentem, és gyermeket váró édesanyáknak segítek. Sokukat szintén megerőszakolták. Segítek nekik, hogy ne váljanak hajléktalanná és ne veszítsék el a gyermeküket. Ruhát, pelenkát adok nekik, és megpróbálok munkát szerezni a számukra. Segítek nekik lakást találni. Ez egy nonprofit szervezet és New Yorkban található.

A tanúságtételemet arra használom, hogy segítsek másoknak felismerni, hogy nincsenek egyedül, és hogy mondjanak köszönetet Istennek, hogy terve van számukra és gyermekeik számára is.

Forrás:  LiveAction
Fotó: pinimg

(A fotók illusztrációk!)

Ha te is örömmel osztanád meg gondolataidat, történetedet a 777 oldalán ezzel tanúságot téve a hitedről és az általad vallott értékekről, akkor írj nekünk a kapcsolat oldalon!
(A publikálás jogát fenntartjuk!)

Ezt a cikket Ward Henrietta önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás