777 2019. 03. 15.

“Nem tudtam volna ezt Isten kegyelme nélkül végigcsinálni” – Jim Caviezel a Passióról

Jim Caviezel többször nyilatkozott A Passióról: ezúttal egy olyan kevésbé ismert interjút ajánlunk nektek, amely közvetlenül a film bemutatása előtt készült!

Mi vezetett el odáig, hogy elvállald Jézus Krisztus szerepét?

Három különböző alkalommal is felkértek, hogy alakítsam Jézust, ezt egy igazi áldásnak érzem. Úgy gondoltam, hogy vagy nagyon jól kell csinálnom, vagy sehogyan. Amikor Mel felkeresett, azt akarta, hogy a Passió nagyon mélyreható film legyen, valami olyan, amit az emberek nem tudnak passzívan végig nézni – és én sem tudom passzívan eljátszani. Emiatt vágtam bele!

hirdetés

Milyen hatással volt rád, hogy Jézust alakítottad?

Megkérdezték tőlem ezt már jó néhányszor.

Azt akartam, hogy ne engem lássanak az emberek, hanem Jézus Krisztust.

Az volt a célom, hogy egyszerre teljesen emberi és isteni is legyen. Hogyan tudtam ezt véghez vinni? Rengeteg imádság kellett hozzá. Nem elég, ha csak a fejedben imádkozol, hanem a szívedből kell szólnia. Úgy érzem, Isten ilyen imádságot kér tőlünk. A fizikai ütések és a szenvedések Isten karjaiba kényszerítettek. Nem volt más választásom.

Számodra mit üzen a film?

Az egyik kedvenc jelenetem az, amikor Jézus az igazságról beszél Pilátusnak, és a helytartó ezt követően megkérdezi tőle, hogy mégis mi az igazság. Majd felteszi ugyanezt a kérdést feleségének, Klaudiának is, aki ezt feleli: „Ha nem látod meg, nem mondhatom el neked.” Én is ezt érzem a film megjelenése óta. Vagy meglátják az emberek az igazságot, vagy nem, de nincs köztes átmenet.

Volt bármiféle vallási szempont a stáb és a színészek kiválasztásában?

Volt köztünk egy muszlim hitű színész, de ezt senki sem hangoztatta. Amikor elkezdtünk dolgozni, forgatni, nem egy orvosról készítettünk filmet, hanem Krisztusról. Minden szakértőnek alaposan át kellett tanulmányoznia a forgatókönyv anyagát, mert arámi, héber és latin nyelven íródott. Nagyon sok kutatást végeztünk. Valószínűleg voltak olyanok is, akik sokáig nem néztek bele vagy nem is voltak beavatva, de nem lehetett passzívan csinálni egy ilyet filmet!

Amikor kisminkelve járkáltam, azt tapasztaltam, hogy a színészek másképp néztek rám, elfordultak és ettől megértettem, hogy kinek a szerepét játszom.

Számos ember jött oda hozzám azzal a köszöntéssel, hogy „Bellisimo, Jesu”. Jézusnak szólítottak, és ez nagyon kényelmetlen szituáció volt számomra. Minden egyes nap nagy felelősség volt rajtam, de ezt készségesen vállaltam.

Volt bennem egy dilemma, ahogy végig gondoltam az életemet és azokat a dolgokat, amiket tettem, jókat és rosszakat egyaránt. Még ha Isten meg is bocsájtott, én sokszor nem tudtam magamnak megbocsájtani. Úgy éreztem, hogy méltatlan vagyok rá – habár mind azok vagyunk –, és feltettem a kérdést Istennek a lelkem mélyéről, hogy „Miért pont én? Miért pont engem választasz?” Majd úgy éreztem, hogy ezt válaszolja: „Nem mindig a legjobbakat választom. Elfogadod a felelősséget?” És igent mondtam rá.

Éveken keresztül abban a tudatban éltem, hogy a sport a hivatásom. Csak erről álmodoztam. De a filmben is kamatoztathattam azokat az erősségeimet, amelyeket a sportolásnak köszönhetek, például azt, hogy jól kezeltem a helyzeteket, sérüléssel, kimerültséggel küzdöttem. Vajon hiábavaló lett volna az összes edzés? Egy ideig azt gondoltam, hogy a fegyelmet köszönhetem a sportnak – hiszen Hollywoodban rengeteg kísértés éri az embert -, de valójában leginkább a fizikai fájdalom iránti toleranciámat tudtam kamatoztatni, mert nagyon sok fájdalmat kellett elviselnem a filmben. És a fizikai szenvedésnek köszönhetően kezdtem el imádkozni is.

Eljutottam már arra a pontra is, hogy a keresztről ténylegesen, a lelkem mélyéről is ezt kiáltottam: „Istenem, miért hagytál el engem?”. Erre is szükségem volt annak érdekében, hogy igazán azonosulni tudjak Krisztussal.

Neked melyik jelenet felvétele volt a legnehezebb?

Mel figyelmeztetett, hogy fizikailag megerőltető lesz ez a szerep, de mivel sportoló voltam, arra számítottam, hogy bírni fogom majd a terhelést. Azonban hamarosan problémák adódtak a vállammal, az ostorozás közben sebek keletkeztek rajtam, kihűlt a szervezetem, tüdőgyulladást és fertőzéseket kaptam. A sportban voltak olyan időszakok, amikor extra mértékben erősítenem kellett a kitartásomat, akaraterőmet, de itt ez mindennapos volt.

Minden nap nehéz volt számomra, mert a testem nem nyerte vissza az egészségét. Csak 70 százalékban tudtam teljesíteni. Emlékszem, egyik alkalommal a sminkelő kocsiban felkenték az orromra a sminket, de ezt letöröltem és a körülötte lévő alkohol a szemembe ment és csak sikítani tudtam. Volt, amikor eljutottam arra a pontra, hogy már nincs több türelmem. Felkeltem és az öklömet a falba vertem. Amikor a fejemen volt a töviskoszorú, ezt mondtam a sminkeseknek: „Jézus szerepét játszom, de a sátánnak érzem magam”. Soha nem voltam elég jól, és érzelmileg is megtapasztaltam a keresztre feszítést.

Sosem maradt meg bennem az az étel, amit megettem, és nagy mértékű migrénes fejfájás gyötört a töviskoszorú miatt.

Nem tudtam volna ezt Isten kegyelme nélkül végigcsinálni.

Szüntelenül imádkoztam és elmélkedtem. Folyamatosan ismételgettem magamnak, hogy mit is jelent ez az egész, de mindig azt éreztem, hogy Isten csak annyi erőt ad, ami csupán ahhoz elég, hogy továbbmenjek, mert meg kellett tapasztalnom a szenvedést. Szükséges volt, hogy szenvedjek és rengeteget tanultam a filmen keresztül. Soha nem szokhattam hozzá, nem kényelmesedhettem el, mert mindig jött valami és kezdhettem elölről az egészet.

Tudnál mesélni az ostorozásról?

Nem tudtam lélegezni. Az ostorozás kiverte az összes levegőt belőlem, olyan fájdalmas volt, hogy az egész autonóm rendszerem leállt. Egy sokkhullám ment végig a testemen és nem kaptam levegőt. Hallottam, amint Mel ezt kiáltja: „Jim, kelj fel, kelj fel!” Felsegítettek, de folytak a könnyek a szememből. Volt egy 35 cm nagyságú mély seb a hátamon. Kiszabadítottam a kezeimet a láncokból, majd összeestem. Nyolc percen keresztül nem tudtam megfelelően lélegezni, nem tudtam levegőt juttatni a szervezetembe.

Majd ez a gondolat fordult meg bennem: „Istenem, ha Őt ennyire keményen ostorozták, hogyan tudott lélegezni?”. Nagy mennyiségű, szörnyű fájdalmat élt át és a fulladást újra megtapasztalta a kereszten. Fuldoklott, miközben a vállán cipelte a keresztet. Istennek kellett ahhoz lennie, hogy túlvészelje ezt a gyötrelmes kínt. Ő tényleg Isten volt. Hogy nem vették ezt észre az emberek?!

Háromfajta reakciót kaptam. Egyrészt, voltak, akik teljesen közömbösen reagáltak. Ha valaha is próbáltál már beszélni valakinek a hitedről, és ő csak nézett ki a fejéből, ugye, hogy te is hülyén érezted magad? Voltak olyan emberek is, akik szerettek – akik szerelmesek voltak Jézusba. Ők odajöttek hozzám és úgy köszöntöttek, hogy „Bellisimo Jesu”, majd meg akartak érinteni. És végül, olyanok is akadtak, akikből sugárzott az utálat. Azt mondtam Mel-nek, hogy ez az, amire szükség van, ezekre a reakciókra!

Vannak, akik utálják a kereszténység eszméjét – de más vallásoknak is megvannak az üldözői. Viszont, ha benned van az a felismerés, hogy egy magasabb szintű lény teremtett és különleges vagy, akkor már a gúnyolódások sem tudnak ledönteni!