Az év elején gyakran találkozhatunk olyan kezdeményezésekkel, hogy egy vagy több gyülekezet, felekezet is imaalkalmakat tartson, imaközösségben legyenek egymással. Úgy gondolom, nagyon is helyes az év elején így fordulni a jövő felé, viszont ezeken az alkalmakon akarva-akaratlanul kibukhat néhány rossz gyakorlat, amely épphogy nem bátorít, de visszataszít az imádkozástól sokakat. Hadd soroljak fel néhány ilyen sztereotip imaformát!
Az írás eredetileg a a kriszteso.com oldalon jelent meg, melyet most teljes terjedelmében közlünk.
- A listás. Akár emlékezetből, akár jegyzetből felsorolja, mikért, kikért fohászkodik. Önmagában semmi baj nincs ezzel a gyakorlattal, de amikor kiüresedő ima-malommá, listaemlegetéssé válik, akkor érezzük, nem a Szentlélek szele fúj közöttünk, hanem valaki le akarja tudni a kötelezettségét, mert megígérte, hogy ezért és ezért imádkozni fog.
- A tanító. Van, aki akkor sem imádkozik, amikor imádkozik. Gondolom szembesültünk már azzal, amikor valaki elkezd imádkozni, és közben tanításba megy át, mintha legalábbis prédikálna. Az esetek többségében hatalmas háttértudás áll egy-egy ilyen imádság mögött, rosszabbik esetben még a bibliaismeret is hibádzik. Pedig az imádság nem szent lecke, hanem egy párbeszéd része – válasz Isten minket megszólító szavára, vagy éppen Isten megszólító szavának kérése.
- A bonyolult eset. Ő az, aki vagy túltolja az érzelmeket az imádságban, és a második mondat után már patakzik a könnye, vagy ő az, aki számára is érthetetlen szóvirágokkal közelíti meg Istent. Mindkét esetben elvesztik a fonalat azok a testvérek, akik szeretnének figyelni az imádságra és együtt vinni Isten elé a mondandót, közös szívügyként. Pedig szívesen segítenének ők is imádságban…
- A demonstratív. Mikor imádságba kezd, nyugodtan elképzelheted, hogy beszédet mond, egy elképzelt közösség számára. A legfontosabb motivációja az, hogy imádkozni lássák, az imája formailag tökéletes legyen, és mások ez alapján formáljanak róla véleményt. Különösen fájó, mennyi demonstratív imát hallottam már az egyházban…
- A megmondóember. Ő a szent személyeskedő, aki kihasználja az alkalmat, hogy személy szerint imádkozzon azokért, akiket talán mindenki ismer a teremben, esetleg jelen is vannak. Ezzel sincs gond magában, de amikor valóban kellemetlen személyeskedésbe megy át a mondandó, akkor ismét csak nem imádságról beszélünk.
Ezek a sarkított példák is szemléltetik, mivé válhat az imádság, ha az Atyához odaforduló gyermeki szív helyett átveszi az irányítást a teljesítménykényszer és a megfelelni akarás. Pedig nem a szöveg, nem a szavak száma, hanem a hit érinti meg Isten atyai szívét, aki minket már öröktől fogva ismer. Az igazi ima a csendben kezdődik. Olyan csendet teremtünk magunkban, amiben meghallhatjuk Isten szavát, a második lépés pedig válaszadás erre a szóra tettben vagy szóban. Imánkban közel megyünk Istenhez, és a közelében is akarunk maradni, hiszen Ő tette meg felénk az első közeledő lépést. Ha nem tudsz imádkozni, TeSó, próbálj lecsendesedni, csendben maradni Isten előtt. Tégy mindent messze magadtól, amivel foglalkozhatnál, ami magára vonná a figyelmedet. Az imádság nem természetes magatartásformánk, az imádság kegyelem – hadd közölje veled ezt a kegyelmet Jézus a csendben.
Luther Márton mondta egyszer, hogy amint egy cipész cipőt készít vagy egy szabó ruhát varr, úgy kell a keresztyénnek is imádkoznia. A mindennapok részeként, egyedül és közösségben, a „belső szobában” elrejtve és nyilvánosan könyörögve, az Atya szeretetében megmártózva és a hit harcára felvértezve. Ő egy helyen így imádkozott:
hirdetés„Uram! Nem a saját akaratomtól függ, s nem jó tetszésemen múlik, hogy imádkozom-e vagy sem, hanem a te egyértelmű parancsodon. Ezt a parancsot teljesítem most, amikor imádkozom: Neked engedelmeskedem. Ha én méltatlan vagyok is, a te akaratod és parancsod méltó arra, hogy teljesítsék. Engedelmességgel tartozom hát én is. A te ígéreted is bizonyos, rá nyugodtan, bízvást támaszkodhatom. Így kérlek hát most is, nem alkalmas voltomra hivatkozva, nem is Mária vagy Péter érdemére, hanem egyedül Jézus nevében, az ő istensége nevében, nekem is ő parancsol, ő vett rá engem, hogy imádkozzam…”
Ugye ti sem gondoljátok, hogy Jézus minket ne akarna rávenni arra, hogy imádkozzunk?
Laskoti Zoltán
Forrás: kriszteso.com
hirdetés
1 Komment
Szép kritika,nagyon tetszik!De. “nem a szöveg, nem a szavak száma, hanem a hit érinti meg Isten atyai szívét, ” A hit sem! Bár nagyon hiszünk benne,de ez mit sem számít.Istent minden megérinti,nem osztályoz és nem mérlegel.Mi szeretnénk azt hinni,hogy a saját pozitív gondolkodásunk és cselekedetünk majd “megérinti” Istent. Ő viszont nem mi. Mi ítélkezünk folyamatosan ráadásul észre sem vesszük,mert az ítélkezésünk elbújik más mögé. Isten pedig nem ítélkezik! Persze ezt nehéz elfogadni,mert mi az hogy ítélkezés nélkül élni?Úgy nem is lehet,gondolják és igazuk is van.Mi emberek talán erre képtelenek vagyunk de Istent ne rángassuk le a szintünkre.Ez a kedvenc kifejezésem,hogy “lerángatni” azt jelenti,hogy megfosztjuk Őt isteni mivoltától és emberivé tesszük.Azonban tisztában kell lennünk,hogy Ő a teremtő Isten.Bár úgy tűnik,hogy ezzel Isten nem kerül közelebb hozzánk de valójában nincs is mért közel kerüljön,hisz mindig ,mindenhol,mindenben jelen van.Úgy gondolom,hogy ez nagyon jó nekünk.
Persze aki azt gondolja,hogy csak a hite által kerül közelebb hozzá,legyen meg az ő akarata.