Nagy kérdések

Isten miért engedte meg, hogy rákos legyek?

Egy kórházi széken ültem – csak egy jó szándékú belsőépítész hiheti hogy  nyugtatóan hat a kék műbőr – amikor megtudtam, rákos vagyok. A csapás teljesen letaglózott.

Édesanyám nyolc évvel korábban tüdőrákban halt meg, alig hat hete a rákban haldokló lánytestvérem kezét szorongattam. Engem végbélrákkal diagnosztizáltak.

A végbélrák távolról sem szexi, nem jár vele csini pink masni, csak a rák elleni hadviselés szokásos arzenálja: sugárzás-kemoterápia-műtét. Az egyetlen extra juttatás a vastagbélsipolyzsák.  A gyógyszerek, az időpontok és az orvosi felszerelések mellett szembe kellett néznem azzal is, hogy az istenhitem egyre inkább szemfényvesztésnek tűnt.

Lelkészfeleségként, gyülekezetszervezőként, önjelölt optimistaként mindig sikeresen egyeztettem össze a világban és a közvetlen környezetemben tapasztalható szenvedést azzal a  mindenható, szerető, jóságos Istennel, aki lenyűgöző módon munkálkodik.

Keresztényként nagyjából így próbálunk dűlőre jutni a szenvedéssel: Isten tökéletes világot teremtett, de amikor elszúrtuk a dolgokat a bűnnel együtt a fájdalom és a halál is beléptek a világba. Isten irántunk való szeretetből elküldte Jézust, hogy mindent rendbe hozzon és hogy halála és feltámadása által kibékítsen az Atyával. A rossz hír az, hogy ebben a távolról sem tökéletes világban osztályrészünk a szenvedés, de van jó hír is, Jézus velünk van, így nem kell egyedül szenvednünk.

Teljes meggyőződéssel hiszek mindebben, annak ellenére, hogy  a mindennapjaimat olyan szavak határozzák meg mint a rák és a nyirokcsomó-duzzanat . Ugyanakkor azáltal, hogy a szenvedés kérdése személyessé vált és a vívódásaim révén a saját fájdalmam miértjére kerestem a választ, minden átalakult.

Korábban könnyen megfeledkezhettem erről az elméleti- teológiai problémáról, és otthagyhattam másvalaki betegágyán, de a vénámba jutó morfium ellenére a  szenvedés most mellém fészkelte be magát. A fájdalom kérdésének váratlan átalakulása távoli, elvont titokból mindennapi személyes küzdelemmé Isten jóságát, szeretetét és végső soron a megbocsájtását érintő kérdéseket vet föl. Eltűnődhetünk azon, hogy Isten olyan vacak-e mint az élet és ha szeret, miért nem gyógyít meg? Úgy érezhetjük, hogy nagyon elszúrtunk valamit és azért történhet meg mindez velünk, mert felbőszítettük az Istent.

Ekkor Isten mindenhatósága igencsak problémás lesz. Választanunk kell két kevés jóval kecsegtető opció közül: Isten vagy képtelen meggyógyítani minket mert nem elég erős vagy annak ellenére hagy szenvedni minket, hogy a hatalmában állna elvenni a fájdalmunkat.

Amikor mélyen átjár a fájdalom szemtől szembe kerülünk az isteni mindenhatóság kérdésével és döntenünk kell. Annak ellenére, hogy anyukám és a nővérem is rákban halt meg, hiszek Isten mindenhatóságában, hiszen egy másodosztályú, korlátolt hatalmú, önállótlan Istenben képtelen volnék bízni.

Miközben megkaptam a kemó-koktélom és a választ fogalmaztam a gyerekeim tudakozódására, hogy én is meg fogok-e halni mint Jo Jo néni és a nagyi, azon járt az eszem, hogy miért történik ez velem, és hogy Isten miért nem gyógyít meg? Nem kérdőjeleztem meg a mindenhatóságát, de kétségbe vontam minden egyebet: a szándékait, a szeretetét, a jóságát, a megbocsájtását, még a humorát is.

Másokkal beszélve, ímélezve, imádkozva rájöttem arra, hogy a kételyeimmel nem vagyok egyedül. A fájdalmat átélők bizonyosságra vágynak és gyakran nem értik:

Ha Isten jó, miért kell ilyen fájdalmat megtapasztalnom?

Ha megbocsájtott, miért érzem úgy, hogy dühös rám?

Mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt?

Miért nem gyógyít meg?

Amikor személyessé válik a fájdalom egy feszítő ellentmondásba ütközünk: Isten mindenható, éppen ezért képes mindent  rendbe hozni, de nem teszi. Ilyenkor ejt foglyul a bizonytalanságunk, a fájdalmunk és a kételyeink csapdája.

Mit tehetünk ebben a helyzetben?

Őszintén szólva, próbáltam feladni, dühös voltam és elfordultam Istentől, kezdtem kétségbe vonni mindent, amiben korábban hittem és egy ideig működött is. Végül kidühöngtem magam és visszatértem az Úrhoz, sóvárogva a vigasz, az erő és a béke után, amit csak Ő tud megadni.

Ahelyett, hogy egyedül az életbe kapaszkodtam volna, megtanultam együtt élni a biztos tudás hiányából fakadó feszültséggel, mert tudom, hogy a mindenható Isten a karjában tart. Lassan reményt kovácsoltam a fájdalmamból és a megválaszolatlan kérdéseimből. Jóbnak, Dávidnak, Dánielnek, Józsefnek és Szent Pálnak, csak hogy néhány nevet említsek, ugyanezzel a kihívással kellett szembenézniük: egy szerető Istent imádva szörnyű megpróbáltatásokban volt részük, úgy érezték, egyedül tévelyegnek, miközben a mindent látó Isten sohasem fordította el róluk a tekintetét és nem hagyta magukra őket.

Döntenünk kell: hajlandóak vagyunk-e olyan szilárdan hinni Isten feltétlen szeretetében, jóságában és megbocsájtásában, mint a mindenhatóságában, annak ellenére, hogy nem spórolhatjuk meg a hitünkkel járó feszültséget? Ezt a kérdést egyikünk sem kerülheti meg. Ha a fájdalmainkat és a kételyeinkből fakadó frusztrációt Istenre bízzuk és változatlanul bízunk a hatalmában és a jóságában,  újból rátalálunk a reményre.

A remény békét és vigaszt nyújt, és erőt ad ahhoz, hogy a bizalmunk és az állhatatosságunk révén a legképtelenebb helyzetekben is talpon maradjunk.

Ha a nehézségeink ellenére bízunk Isten jóságában és feltétlen szeretetében, a remény új távlatai nyílnak meg és a gondviselés mélységei tárulnak fel.

Habár kész vagyok hinni, nem mindig vagyok képes rá. A fájdalmam és a kérdéseim megingatják a bizalmamat. Így, akár a százados, az Ő segítségét kérem:

„Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!” (Márk,9:24)

Megtanultam úgy olvasni a Szentírást, hogy imává alakuljanak a kételyeim és arra kérem az Urat, hogy tartson velem az ismeretlenbe.

Uram, fájdalmas a bizonytalanság, segíts hinnem abban, hogy a jóságod  és a szereteted felülírja a szenvedést és a kétségeimet. Add, hogy a könnyeimen és a haragomon túl észrevegyem a szerető jelenlétedet.

Dávid az éjszakába kiáltotta bele a kérdéseit:

Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam?” (Zsolt, 13:1-2).

Mi is őszintén feltárhatjuk a fájdalmunkat és a kételyeinket, aztán helyezzük Istenbe a bizalmunkat:

“Mert én hűségedben bízom, szívből ujjongok, hogy megsegítesz. Éneklek az Úrnak, mert jót tett velem” (Zsolt, 13:6)

Ha kitartunk amellett, amit igaznak hiszünk, megkapjuk az erőt annak elengedéséhez, amit nem értünk és eltölt  a megtartó remény.

A hálaadás, a reményt erősítő Szentírási részek, a dicsőítő énekek, az imanapló vezetése mind segítenek abban, hogy a megpróbáltatásaink és a megválaszolatlan kérdéseink ellenére kitartsunk a várakozás feszültségében.

Minden héten újabb nehézséggel kell szembenéznünk, legyen szó egy számláról, amit nem tudunk kifizetni, egy elveszett barátságról, egy vetélésről, egy ijesztő diagnózisról vagy bármi egyébről, ami azzal fenyeget, hogy maga alá gyűr. Isten mindig arra hív, hogy bízzunk az Ő mindenhatóságában, szegezzük rá a tekintetünket. Ragaszkodjunk az igazsághoz és higgyünk abban, hogy az értelmetlennek tűnő fájdalomban is  rálelhetünk a reményre.

 

fordította: Zölde Júlia

 

forrás: relevantmagazine.com

 

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

1 Komment

  • Válasz H. Ádám 2018. 11. 13. 19:39

    Vajon az a valószínűbb, hogy Isten általunk felfoghatatlan szándékkal tesz ki ilyen szenvedéseknek, (és megfelelő orvosi ellátás esetén nagyon ritkán de meggyógyít – ennek hiányában, vagy ezzel együtt is viszont leggyakrabban elveszi az életünket ) vagy az hogy Isten nem létezik/nem törődik földi sorsunkkal. Sajnos egyre gyakrabban érzem, hogy az utóbbi a kézenfekvőbb. De ha meg tudtok győzni az ellenkezőjéről, akkor igen hálás lennék.