Évekkel ezelőtt éltem át ezt a kis, első olvasatra teljességgel érdektelennek mondható történetet, amely valamiért nagyon mély nyomot hagyott bennem.
Meleg, nyári időben ültem az autóban. Parkoltunk, édesapám beszaladt valamiért egy üzletbe, én pedig lehúzott ablakok között, a hűsítő szélben olvastam egy havilapot. Kissé utópisztikus gondolatsort közöltek a nemzet jövőjéről, mely igazából megvalósítható lenne, ha akaratunk és cselekedeteink is párosulnának vágyainkhoz – jóleső érzés volt végigolvasni és töprengeni rajta.
Egyszer csak, a parkolót az úttól elválasztó sövény mögött feltűnt egy fiatal házaspár, az apa karján kislányukkal. „Lám, egész életszerű ez az írás, itt is van egy boldog, fiatal magyar család!” – gondoltam és jó érzéssel néztem őket, amint közelednek. Az autójuk mellettünk parkolt. Odaérve az apa két hatalmas puszit nyomott kislánya arcára és mosolyogva kérdezte tőle:
– Ugye szereted az apát?
– Nagyon! – válaszolta a kislány és valóban boldognak tűnt.
A feleség mogorván, sértődötten szólt oda:
– Az anyát is szereti!
A hangja valami üres szárazságot rejtett. A szülők versenyre keltek saját gyermekük kegyeiért. Az apa erősebben fonta össze karjait lánya körül és pökhendi stílusban vetette oda feleségének:
– De apát jobban szereti! – majd buta módon megkérdezte kislányát: – Kit szeretsz jobban; apát, vagy anyát?
– Apát! – hasított a levegőbe a válasz, mely akaratlanul ugyan, de hatalmas döfést jelentett az anyának. Annak az embernek, aki életet adott ennek a gyermeknek.
Az apa elégedetten mosolygott, s csak ennyit tett hozzá: „Na ugye!?” S míg az anya bosszúsan, idegesen és szomorúan beszállt az anyósülésre, betette a lányt a kocsiba, majd maga is beszállt, valami félelmetes elégedettséggel. A lány, közös gyermekük, szerelmük(?) gyümölcse őt szereti jobban… Micsoda „győzelem”!
S ahogy autójukkal elindultak, csak a kislányt sajnáltam, hogy bent ül a járműben. Hiszen a szülei egymás ellen használják ki érzéseit…
Vágvölgyi Gergely
Még nem érkezett hozzászólás