Szemle

Családalapítás: hatalmas távolság a vágy és a valóság között

Bár szóban és vágyakban konzervatív a magyar ember, de a tettek és a valóság nem ezt tükrözik. Dávid Beáta szociológust, a SOTE egyetemi tanárát a Mandiner kérdezte a magyar fiatalok és családjaik attitűdjeiről, a remények és a valóság viszonyáról.

Dr. Dávid Beáta szociológus, egyetemi tanár, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karának Tudományos-Oktatási dékánhelyettese, Intézet igazgató, az MTA Szociológiai Tudományos Bizottság bizottsági tagja. Főbb kutatási területei az életmóddal, népegészségüggyel, társas kapcsolatokkal, családszociológiával összefüggő jelenségek, ezek elemzése és bemutatása.

Beszélhetünk a házasság intézményének válságáról annak tükrében, hogy a gyerekeknek már egy jelentős része házasságon kívül születik?

A kérdezéses vizsgálatok alapján a magyarok nagyon családcentrikusak. Szeretnének házasodni, fontos értéknek tartják a hűséget. Szóban nagyon konzervatívak. A gyakorlatban azonban már individualisták, tehát pont az ellenkezőjét teszik, mint amit szeretnének. Nálunk a vágy és a valóság közti távolság más európai országokban mértnél jóval nagyobb.

 

Dávid Beáta szerint ez a kettősség más értékválasztásoknál is megjelenik.

 

A kisiskolás gyerekek jelentős részét például a szülei elit gimnáziumokba íratnák, miközben nincs is ott annyi hely. Okszerű sokuknál a kudarc, ami nem azt jelenti, hogy a gyerek képességeivel lenne baj, csak a szülő nem találja a vágyai és a realitások közti egyensúlyt.

A házasság tartópilléreire mi jelenti a legnagyobb veszélyt?

Annak az általunk megalkotott normarendszernek a változása, aminek meg akarunk felelni. Sőt, még az sem olyan nagy baj, ha nem akarunk megfelelni; de legalább látnunk kell a normák által keretezett határokat, amit szabad döntés alapján ki-ki akár át is léphet. A baj ott kezdődik, ha a viszonyulást lehetővé tevő korlátokat szem elől tévesztjük.

Mit jelent ez a gyermekvállalás esetében?

1988-ban egy átlagos gimnáziumi osztályban többnyire akadt egy vagy két lány, aki sok testvére, a rossz tapasztalat vagy egyéb dolog miatt nem akart gyereket. A többieknek a házasság, majd a gyerek iránti igénye természetes volt. A rendszerváltás körül született lányok a középiskolában, de az egyetemen is bőven kisebbségben maradnak a véleményükkel, ha korán szeretnének megházasodni és gyerekeket szülni.
Ez mutatja az elmúlt 25 év normaváltozását, s ma már nem kis bátorság kell ahhoz, hogy szembe merjenek menni a többségi állásponttal.

A házasság megítélésében és a gyermekvállalás tekintetében van egy olyan hipotézis, hogy a gyakorló keresztények körében sokkal stabilabbak a párkapcsolatok és szignifikánsan magasabb a gyerekszám. Valóban így van?

Noha ez valószínűleg így van, de nincs érdemben társadalmi hatása, mivel ez esetben rendkívül csekély számú családról beszélünk. Azt azonban nem árt tudni, hogy a már említett környezeti hatásokat nem veri vissza a keresztény családok falán lógó kereszt. A normák változását jelző trendek ugyanúgy hatnak, elég megnézni a templomba járást hanyagoló, vallásos családból jövő gyermekek arányát. Elvált szülők gyermekének lenni egyébként ma már az iskolások többsége számára alapélmény, így ehhez idomul a házasság megítélése is.

 

A gyermekvállalásról Dávid Beáta elmondta, hogy az anyagi ösztönzés magában nem hat.

 

Az anyagi mellett az érzelmi biztonság megteremtése rendkívül fontos. Demográfiai szempontból pedig elengedhetetlen, hogy az első szülés időpontja a jelenleginél korábban legyen. Kopp Mária kezdeményezésének ez volt az egyik legfőbb célja. A család vagy karrier ellentétét úgy lehet oldani, ha még az egyetem előtti vagy alatti gyermekvállalást segítik. A kutatásunk szerint a korán szülő nőknek később meglett a diplomája, az egyetemi végzettség megszerzése miatt szülésüket halogatók azonban már nem hozták világra a korábban elképzelt számban utódaikat. Arról nem is beszélve, hogy manapság nem ritka a 6, 7, 8 évig tanulgató egyetemista, és az elnyújtott diákévekhez ugyancsak asszisztálnak a szülők. Olyan normarendszert építettünk magunk köré, ami hosszabb távon mindenkinek rossz.

 

A teljes beszélgetés itt olvasható.

 

Kép: Földházi Árpád / Mandiner

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás