Boldognak lenni a nehéz időkben is

Februárban, amikor olvastam, hogy boldoggá fogják avatni Brenner Jánost, nagyon fellelkesültem, és minden lehetséges ismerősömet próbáltam rábeszélni az oda-vissza közel 1200 km-es útra. Ahogyan én mondtam, Szombathely nincs messze… Rómához képest. Meg aztán nem avatnak minden nap boldoggá valakit. Azonban én sem nagyon hittem benne, hogy akár egy kisbuszra való ember jelentkezni fog erre a hosszú zarándoklatra.

Április elején mégis újult erővel, hajthatatlanul megkezdtem a toborzást, mert ugye a kis csapatunkat regisztrálni kellett. A létszám viszont az utolsó napokig bizonytalan maradt, de azt mindenesetre tudtuk, hogy május elsején irányba vesszük Szombathelyet!

Mint már írtam ez a Nyugat-magyarországi város nincs közel a lakóhelyemhez, így a zarándoklat korán keléssel és éjszakai hazautazással járt. De nem bántam meg, és a hét, mindenre elszánt társam nevében is kinyilváníthatom, hogy újra nekivágnánk.

Mit is éltem át a boldoggá avatás alatt? Erre a választ még egészen kis koromban kell keresni. Apró gyermekként mindig úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy valaki boldog vagy szent legyen, mindenképpen nagy embernek kellett lennie, például ő volt a pápa, vagy egy rendfőnök. Nem hittem, hogy egy faluban szolgáló egyszerű káplánból is lehet valaha boldog, és lám, itt a kivétel: Brenner János. Hallgatva a tanúságtételeket, valamint a róla szóló beszédeket, rádöbbentem, hogy ő valóban különleges volt. Egyedi, akkor is, ha valójában semmi kiemelkedőt nem tett, csupán a dolgát végezte rendületlenül. Bízott Istenben, és neki szentelte az életét. Szerette az Urat, és így minden a javára vált.

hirdetés

Egy másik kép alakult ki bennem ezt felismerve a szentekről és boldogokról. Most kezdtem rájuk emberként tekinteni, olyanoknak láttam őket, mint amilyen te vagy, vagy én. Emberközeliek lettek, hibákkal. Nem éreztem őket többé földönkívüli lényeknek, akik mindig ellen tudtak állni a kísértéseknek.

Ezekbe a gondolataimba merülve, az Emlékmű-dombon megtapasztaltam Isten jelenlétét. Ott a tömegben. Az emberi mosolyokban. Úgy tűnt, hogy mindenki telve van szeretettel az Úr és egymás iránt. Az öröm teljességét éltem át, amiről a zsoltáros így ír: „Színed előtt az öröm teljessége” (Zsolt 16,11). Gyakran egyszerre nyeltem a könnyeimet a meghatottságtól, és egyszerre éreztem kirobbanó boldogságot. Meghatva hallgattam Brenner József nagyprépost szavait, akinek hatalmas kegyelmet adott a Gondviselés, ugyanis saját testvére boldoggá avatási szertartását élhette át.

Álmélkodva figyeltem az immáron Boldog Brenner János pozitív életszemléletéről szóló elbeszéléseket. Leginkább utolsó reggelén elmondott szavai markoltak a szívembe: „Olyan gyönyörű a reggel. Átölelném a világot.” Mondta ezt ő a plébánia termében, miközben valahol valakik már meggyilkolásának körülményeit tervezgették. Mondta ezt ő, akinek annyiszor életére törtek a rendszer kiszolgálói. Mondta ezt abban a korban, amikor annyiszor keserítették meg az életét. Talán ez a gondolat is kellett ahhoz, hogy ő ma boldog lehessen, hiszen pont ez az életfelfogás nem tetszett a kommunistáknak. Brenner János azonban mégis az örömöt sugározta napról napra, és mindenkit szeretett. Ez nem könnyű. Valljuk be őszintén, hogy sokkal könnyebb haragot táplálni az iránt, aki valamivel megbántott, mint megbocsátani neki.

Azonban ez a mi feladatunk, csak így van rá esélyünk, hogy valaha BOLDOG-nak mondjanak bennünket.

Jeso Eszter

Fotó: Bonyhádi Zoltán (nyugat.hu)

hirdetés