Az ember életében kellenek olyan események, pillanatok, mikor ünnepelni tud. Kicsit megáll a munkájában és hagyja, hogy a szépség és az öröm járja át. Nem figyel oda az időre, nem rohan, hanem megéli a pillanatot.
Minden szülőnek megpuhul a szíve, amikor – egyébként rosszcsont – gyermeke elé áll, átöleli, és kifejezésre juttatja, hogy szereti. Az ölelésben benne van minden, még akkor is, ha pár perc múlva újra borzolni kezdi a szülő idegrendszerét. Pöröl vele, de azt is tudja, hogy hibái ellenére szereti őt.
Egy tanárnak hasonló örömteli pillanatokban bőven van része az iskola falai között: egy szépen elmondott vers hallgatása, ügyesen megírt dolgozatok, születésnapi meglepetés a gyerekektől, a ballagás meghitt könnyei, vagy éppen a középiskolások szalagavató bálja.
Pedagógus pályám során sokat ábrándoztam saját osztályról, de papi hivatásomban nem gondoltam, hogy egyszer ennek az álomnak részese lehetek.
Tavaly egy kolléganőm munkahely módosítása miatt az akkori 11/a osztály vezető nélkül maradt. Ekkor kerültem én a képbe, mert a „közösség” igazi „kemény csapat”, melyhez olyan emberre volt szükség, aki képes imádkozni és hinni a csodában.
hirdetésA hosszú és küzdelmes közeledésünk az elmúlt szombaton meghozta gyümölcsét. Úgy érzem megélhettem már egy csodát velük. Nem lettek angyalok (sajnos), nem váltak a magyar egyház rendíthetetlen élharcosaivá (még), de szeretetükkel, odafigyelésükkel megajándékoztak.
Szalagavató báljukon több órán keresztül feledtetni tudták az elmúlt három és fél év küzdelmeit és igazi angyallá váltak. Olyanok lettek, akivé szeretnénk, hogy váljanak. Méltóságteljesen viselkedtek és a táncaikban pedig legjobb tudásuk szerint küzdöttek kivívni a család, tanáraik és önmaguk elismerését.
A küzdelem az érettségiért azonban még nem ért véget, most jönnek igazán a kemény megpróbáltatások, de hiszem, hogy a szombaton kapott óriási szeretetcsomag kitart a szürke, munkás hétköznapokra is.
Kedves Végzős középiskolások!
Megtapasztaltátok milyen a rivaldafényben megfürödni és az elismerést kifejező tapsviharban ünnepeltnek lenni. De nem szabad elfelejteni, hogy kinek/kiknek is tartoztok igazán köszönettel és ki(k) azok, akik szintén megérdemelték az elismerő szavakat.
A bennünket alkotó Istennek szólt elsőként a taps, aki csendben a háttérben igazgatja az életünket és szól, ha eszetlenek vagyunk. Jó lenne, ha Sámuelhez hasonlóan megtanulnák felismerni az Úr hangját és őszintén válaszolni rá: ,,Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”
Az ünnepeltek között másodikként a családot említeném. Ők azok, akik sokszor erőn felül teljesítenek értetek, akik vállalják a lemondásokat is, de ők azok, akik akkor is mellettetek állnak, ha már látszólag minden elveszett. Legyetek hálásak nekik és imádkozzatok értük!
A harmadik ünnepelt közösség a pedagógusok kara. Sajnos nincs náluk a bölcsek köve és tökéletesnek sem nevezhetők. Nekik is vannak rossz napjaik, tudnak türelmetlenek is lenni, de kevés olyan hivatást ismerek, mely ennyire a másik emberért él. A pedagógus együtt örül a növendékével, együtt szenvedi el a sikertelenségeket és talentumaival abban próbál segíteni, hogy te sikeres legyél. Becsüljétek meg őket!
A negyedik ünnepelt közösség pedig, az Ünnepeltek. Isten csodálatos teremtményei, a családok szeme fényei, a pedagógusok növendékei. Ti vagytok a felsoroltak nagy reménységei! A jövő családanyái és családapái, a jövő Európájának formálói és bízom abban, hogy Egyházunk jövőjének zálogai is.
Az ünnep elmúlik, a taps elhalkul, a rivaldafény kialszik. A munka folytatódik, mert a célszalag már a távolban felvillan és napról-napra közelebb kerül. Átszakítani azonban csak az tudja, aki felkészült és megérett arra, hogy felnőttként a nagybetűs életben kamatoztassa a megszerzett ismereteket.
Visszafordulni nem lehet, megállni balgaság, csak haladni érdemes!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás