„Isten soha nem hagyott cserben” - interjú Boros Dávid baptista lelkipásztorral – 777
Interjú

„Isten soha nem hagyott cserben” – interjú Boros Dávid baptista lelkipásztorral

Józsefvárosi lelkipásztor, három gyermek büszke édesapja, és a “Szólj be a papnak” rendezvénysorozat egyik legnépszerűbb személye. Ő nem más, mint Boros Dávid baptista lelkész: beszélgetés felekezetekről, Józsefvárosról és Isten felemelő erejéről.

Amikor először találkoztunk – a Szólj be a papnak egyik rendezvényén –, akkor megkérdeztem Tőled, hogy hogyan kell köszönni egy baptista lelkipásztornak, mire te úgy feleltél: „Hát úgy, hogy szevasz!” Tényleg nincsen nálatok külön köszönés?

Van a régebbi múltunkból olyan köszöntés, hogy „Áldjon meg az Úr Jézus!”, vagy ennek rövidebb verziója, hogy „Az Úr áldjon meg!”, a legrövidebb pedig, hogy „Áldjon meg!”. De igazság szerint inkább az idősebb hívek használják ezeket a köszöntéseket, a kötetlenebb köszönési formákat használjuk már inkább.

A 777 olvasói a novemberi OFFLINE alkalmával találkozhattak veled, ahol a baptista felekezetet képviselted a beszélgetésen. Hogy érezted magad az eseményen?

Teljesen ledöbbentem a létszámon, nyilván ekkora közönség előtt még motiváltabban képviselem az evangéliumi értékeket.

Izgalmas volt, hogy a reformációról és annak következményeiről egy katolikus helyszínen beszélgettünk.

Hogyan jellemeznéd a baptisták kapcsolatát a többi felekezettel, illetve neked személy szerint milyen a viszonyod velük?

Mindenféleképpen közeledőnek nevezném, nekem kimondottan jólesik más felekezetűekkel egy asztalnál ülni. Nem azért, hogy megvitassuk a fennálló különbségeket, hanem hogy a közös üzeneteket keressük, amelyek nagyon is vannak. Ha részt vennék hallgatóként egy ilyen beszélgetésen, akkor valószínűleg direkt keresném a közösen képviselt üzeneteket, hiszen ezek mögött rejlik a valóban ökumenikus, közös alap.

December 11-én, hétfőn újra „beszólhatnak” Neked és „kollégáidnak” az érdeklődők, hiszen ismét Szólj be a papnak rendezvény lesz: hogyan várod ezt az eseményt?

Nagyon szeretem a spontán jövő kérdéseket, hogy nem kell és nem is lehet felkészülni előre rájuk. Ahogy már korábban is céloztam rá, motivál, ha sokan vannak, ha feszült figyelmet tapasztalok. Reméljük, nem csak egy vidám, beszélgetős este lesz, hanem valódi lelki muníciót is tudunk adni, advent közepén.

Józsefvárosban szolgálsz, ami semmiképpen sem tűnik egy könnyű terepnek, legalábbis így első hangzásra…

Én is és a gyülekezet is szeretne több kapcsolatot kiépíteni a lakókkal, az itteni társadalommal. Ezen még sokat kell dolgoznunk, ugyanakkor fontos hangsúlyoznunk, hogy a józsefvárosi életvitel abszolút vállalható, a körút „túlsó” oldalán is. Tőlünk kifelé menve persze egészen más kép tárul a szemünk elé, de összességében nagyon sok az építkezés, egyre több a kulturált család. Az a kérdés, hogy mi mennyire tudunk és akarunk belenyúlni a társadalom mélyebb problémáiba.

És mennyire?

Nem úgy látjuk egyelőre a gyülekezet küldetését, hogy a társadalomnak a legrászorultabb rétege felé tudnánk mozdulni. Nagyon sok szociális segélyszolgálat működik, sehol az országban nem láttam annyit, mint a nyolcadik kerületben. Mi inkább a középréteg, az értelmiségi családok felé tudunk hamarabb utat találni.

Nemcsak lelkész, hanem három gyermek büszke édesapja is vagy. Hogyan tudod összehangolni az apai feladatokat a lelkipásztorival?

Én egyensúlyban látom ezt a két hivatást: csak meg kell élnem azokat a dolgokat, amelyeket a szószékről mondok, vagy amit lelkipásztorként tapasztalok. A családi életemből pedig tudok meríteni a szolgálatomhoz, én ezt szoros összefüggésben látom. Nyilván az erőforrások elosztása kérdéses lehet; ha valaki rosszindulatú kérdést akar feltenni egy baptista lelkésznek, biztos azt kérdezi, hogy: „és melyik az első, a gyülekezet vagy a család?”. De ezek a területek nem olyanok mint a versenykutyák, akik versenyeznek egymás ellen. Nem látok itt ellenmondást, sőt ezt egy termékeny fúziónak élem meg.

Gyakran említjük az oldalon, hogy a hit pulzál, azaz előfordul, hogy kicsit kiüresedik a lelkünk. Ez egy lelkésznél is ugyanígy van?

Lelkipásztorként több lelki impulzus ér, és sokkal több ember életében láthatom Isten munkáját, sejthetem, érezhetem az Ő tervét, ami nagyon motiváló. Nyilván ez egyfajta terheltséggel is jár, de személy szerint úgy élem meg, hogy nagy segítség számomra Isten közelében szolgálni. De értelemszerűen meg is tud koptatni, amikor valakinek a küzdelmeit, a nehézségeit látom.

Amit megtapasztaltam, hogy Isten akkor is meg tud áldani, amikor nem vagyunk toppon, illetve nagyon sokszor látom az Ő megújító erejét: fel tud emelni bárhonnan!

Mindannyiunknak – így nekem is -szükségünk van időről-időre ezekre a frissítő élményekre

Ilyen esetben az lehet a megoldás, hogy akkor is Isten felé fordulunk, amikor ez nehezünkre esik?

Egyértelműen, egyszer egy lelkipásztor azt mondta a fiának, hogy „tartsd meg a korlátokat, és azok is meg fognak tartani téged”. A tanítványok és az ószövetségi apostolok hitében is látjuk ezt a hullámzást, de Isten mindig munkálkodik bennünk. Én is sokszor voltam mélyen, de Isten soha nem hagyott cserben. Én sokszor cserben hagytam Őt, de ő engem soha.

Martí Zoltán

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá