Nyissuk meg a kapukat!

A reformáció ötszázadik évfordulóján Európa-szerte és a világ számos más pontján nem pusztán egyháztörténeti eseményről emlékeztek meg világi potentátok és egyházi elöljárók, hivatalosságok és hívek. A reformáció öröksége ma is velünk élő mű, amit mi katolikusok persze ünnepelni nem tudunk (hogy is ünnepelhetnénk a szakadást, a test nem ünnepel, ha valamelyik tagja elhagyja), de emlékeznünk mindenképpen kell rá. Luther Mártonnak ötszáz évvel ezelőtt állításai nagy részében igaza volt. Máig ható fájdalom, hogy nem talált valóban vitaképes félre a másik oldalon, így nem egy újabb Szent Ferenc lépett fel, aki a rogyadozó egyházat vállával megtartotta volna, aki a világi hívságtól megőrizte volna a nyugati keresztény egyházat, hanem az ágostonrendi szerzetes hamar az egyházon kívül találta magát és követőit. Hogy a reformáció első pillanataiban hibázott-e ő maga is? Minden bizonnyal igen. S miközben a protestáns etika, a szentíráshoz való ragaszkodás hatalmas kincs, a megújulás lehetősége úgy igazán mégis elmaradt, mert az egyház vezetése nem volt felkészülve arra, hogy meghallja a jó szándékú, ám határozott kritikát. Az ettől való elzárkózásnak pedig minden nap megfizetjük az árát.

Luther szerint „a szeretet természete, hogy szolgál és nem uralkodik”. Ennek a nagyon is krisztusi gondolatnak a mélységét később olyan emberek tárták fel életpéldájuk által, mint Sztehlo Gábor, Gyökössy Endre, Oloffson Placid, vagy – hogy a világ horizontjára emeljük a tekintetünket – Szent II. János Pál pápa.

A szeretet ezen természete valójában alázatot követel meg mindannyiunktól, különösen is persze azoktól, akiknek pozíciójuknál fogva alkalmuk volna „uralkodni”.

Így hát különösen ajánlhatjuk figyelmébe politikusoknak, cégvezetőknek, igazgatóknak, egyházi elöljáróknak. Ahogy a párbeszéd értékét is. A Vatikáni Rádió szlogenje így hangzik: „A pápa és az egyház hangja, párbeszédben a világgal”. Igen, a XX. századra már világossá vált, hogy a tizenhatodik évszázad hibáit nem szabad újra elkövetni, s bár értékeinket őrizni kell, hitünket pedig védeni, a dialógusra való nyitottságunk csak erősít és nem meggyengít minket. Az egyház akkor volt erős, amikor mert alázatos lenni és akkor gyengült meg, amikor dölyfös módon igyekezett diktálni.

A napokban megkezdődik Budapesten az egyszerre rég várt és rettegett metrófelújítás. Áldásait később élvezzük, nehézségeit most szenvedjük majd el. Az első időszakban a tömeg éppen a Lehel téri templomnál száll majd át a pótlóbuszokról a föld alatt suhanó szerelvényekre. A templom plébánosa, Monostori László atya pedig gondolt egy nagyot és meghirdette, hogy a felújítás ideje alatt a templom folyamatosan nyitva lesz és bárkit szívesen látnak: imádkozni vágyót éppúgy, mint azokat, akik csak egy kis csendre vágynak a nagyváros zaklatottsága közepette, de azokat is, akiknek nem jutott ülőhely a járatokon, ezért megpihennének kicsit. A remek missziós érzékről bizonyságot tevő kezdeményezést még a liberális sajtó is megsüvegelte, remélem, mind többen élnek, élünk majd a lehetőséggel. Mennyivel erősebbek lennénk ma, ha a wittenbergi vártemplom kapuját az érsek megnyitja Luther előtt, beinvitálja és együtt munkálkodnak az egyház megújításán, azon, hogy közelebb kerülhessen a hétköznapi emberekhez, jobban észre véve szükségleteiket. Ha a wittenbergi ajtó nem is nyílt ki, a Lehel téri igen. Legyen nyitva a szívünk is, éljük azt, amiről beszélünk! A szeretet természete ugyanis, hogy szolgál…

hirdetés

Vágvölgyi Gergely

hirdetés