2017. 11. 02.

“És most, Uram, most itt fekszem kezedben”- Sík Sándor verse

 Egy nagyon mély és személyes hangvételű verset olvashatunk Sík Sándortól, aki ebben a műben magát a Jóistent szólítja meg.

Sík Sándor: Jó nekem, Uram

Jó nekem, Uram, havas, téli tájon,
Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon,
Jó énnekem vadon-egyedül lennem,
Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem.

Jó nekem, hogy kezed kitapogatta,
Hol roskad a szív legjobban alatta,
Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket.
S odacsókoltad lángoló kereszted.

Jó nekem, hogy a kezed rám nyújtottad,
Megragadtál, szegény ügyefogyottat,
És egy rántásra, minden gyökerestül
Kiszakítottál én drága földembül.

Jaj, hogy ropogott a szegény gyökérzet!
Minden kis ér vörös patakban vérzett.
A tépett test, hogy remegett kezedben,
Sok hosszú éjen zokogott imetten.

De Te, Uram, a jajra nem hallgattál,
Kitépve, csonkán addig rázogattál,
Amíg lepergett száramról remegve
A legutolsó kis homokszemecske.

És most, Uram, most itt fekszem kezedben,
Tépetten, árván, fájón, megepedten,
Alázatosan hajlott homlokommal,
Egyesegyedül teveled, Urammal.

De jó nekem a Te kezedbe esnem,
Soha ne engedj más helyet keresnem.
Most, most, Uram, most nincsen másom, látod:
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!

Vers

Még nem érkezett hozzászólás