"Ki kell lépnünk a barokk félhomályból és meg kell újulnunk" - interjú Jungbert Béla volt nagykövettel – 777
Interjú

“Ki kell lépnünk a barokk félhomályból és meg kell újulnunk” – interjú Jungbert Béla volt nagykövettel

Hogyan lehetne közelebb vinni Krisztust az emberekhez és milyen az, amikor keresztényként kell kisebbségben élni? Magvas gondolatok Jungbert Béla volt nagykövettől.

Mondana pár szót magáról, hogy mi vezetett odáig, hogy a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend lovagja lett és miként került kapcsolatba a renddel?

Ez több kérdés, de igyekszem megválaszolni. Erdélyből származom, Kolozsváron születtem és 1980 óta élek Magyarországon, az állampolgárságot 1985-ben kaptam meg. 1987 szeptemberében eljutottam a Lakiteleki találkozóra, és ez után nyilvánvaló volt számomra, hogy szeretném, ha helyem lenne ebben az országban és a rendszerváltásban. Ha ez nem így lett volna, valószínűleg most nem itt folytatnánk ezt a beszélgetést. Aztán később egy reggel borotválkozás közben Jeszenszky Géza külügyminisztert hallottam beszélni arról, hogy a demokratikus nyitás keretében megnyílik a lehetőség a diplomáciai pályára, és várják a jelentkezőket. Ez egy nagy esemény volt az életemben, ami fordulópontot jelentett.

Hol jött el az a pont, ahol kapcsolatba került a Lovagrenddel?

Mi voltunk az első nemzedék a rendszerváltás után, akiket már nem Moszkvába küldtek. Első állomásom Párizs lett volna, de a kihelyezés előtt egy héttel behívtak a Külügyminisztériumba és közölték, hogy mégsem Franciaországba kellene menni. Ehelyett felajánlották Izraelt. Jogom lett volna nemet mondani, de sosem tesz jót egy külügyi karrier során, ha az első kiküldetésre nemet mond az ember. Így végül kimentünk, és ez nagy kegyelem volt számomra. Egy keresztény embernek a Szentföldön dolgozni nemcsak egy egyszerű beosztást jelent, ez valóban kegyelmi állapot. Később még alkalmam volt újra ott dolgozni, mint első beosztott, de egy ideig itthon dolgoztam az Afrikai és Közel-Keleti Főosztály vezetőjeként. Két évre rá visszakerültem nagyköveti rangban Palesztinába, Ramallah-ba, ami nem főváros, hanem a közigazgatási központ. Ezután ismét itthon dolgoztam két évig, majd utána kerültem ki nagykövetként Ammanba, Jordániába. A Lovagrendet illetően 2008-ban lettem lovag, és 2016-ban lettem először a budapesti tiszti kerület vezetője, majd a magyarországi helytartó.

Az igaz, hogy ha valaki a Lovagrend tagjává válik, ahhoz a Szentatyának a jóváhagyása szükséges?

Inkább úgy mondanám, hogy jelképesen igen, de közvetlenül nem. Erről elsősorban a bíborosi rangban lévő nagymester dönt. Sikerült elérnem azt, hogy egy földrajzi térségben szolgálhattam diplomataként és a munkámat kormányokon átívelően tudtam végezni. A külszolgálatban az ember a mindenkori magyar kormányt szolgálja. Nagydolognak tartom, hogy ez 1991-től 2015-ig sikerült, mert nem mindig volt könnyű.

A rend tagjának lenni számos felelősséggel is jár. Negyven országban ötvennégy helytartóságban közel harmincezer lovag és dáma tartozik hozzánk. Ennek nagyjából nyolc-tíz százaléka felszentelt pap. Jelenleg Magyarországon megközelítőleg százan vagyunk. Ha fiatalítunk, és újabb novíciusokat tudunk találni megfelelő háttérrel és előkészítéssel, akkor további tiszti kerületeket lehetne létrehozni. Alapvetően első vállalásunk a keresztény-katolikus életmodell, amely szorosan kötődik a pápához és ennek a megélése a feladat. Ez jelenti az alapot. Erre épül a Lovagrend. A pénz is fontos szerepet játszik, ugyanis adományt gyűjtünk önkéntes adakozásból, amelyet központilag osztanak szét, valamint támogatják belőle a szentföldön élő keresztényeket. Tavaly tizenhat és fél millió eurót gyűjtött össze a rend összesen, amiből a Betlehemben működő és egyetlen római katolikus papi szeminárium működtetését így száz százalékban tudjuk vállalni. A betlehemi katolikus egyetem működtetésének több mint a felét a Lovagrend állja, a Jeruzsálemi Latin (római katolikus) Patriarchátus összes bevételének kétharmadát szintén a rend vállalja, emellett több katolikus intézményt, iskolát, árvaházat, óvodát, kórházat és menekülteket is segítünk. Ehhez mérten a magyar állam hozzájárulása jelképes.

Ha ki kellene emelni egy eseményt, ami önhöz a legközelebb áll és ebben megérezte Isten jelenlétét, melyik lenne az?

Ezt minden egyes alkalommal megéreztem, amikor palesztin keresztény közösségekkel, intézményekkel volt dolgom. Ebből sok akadt. A szentföldi kereszténység megmaradásának elősegítése, mikor feladatként előjött, ebben igazán éreztem az Úr kegyelmét. Emellett nagyon megérintett II. János Pál pápa, XVI. Benedek és Ferenc pápa szentföldi látogatása is. Mindegyiken ott voltam. A Vatikán kapcsolata Jordániával, Palesztinával és Izraellel nagyon meghatározó az ottani keresztény közösségek megmaradása szempontjából. Alapvetően a Lovagrendről tudtam, de kezdetben nem voltam velük szoros kapcsolatban. A Máltai Lovagrendet ismertem, emberi kapcsolataim révén. 1999-ben hivatalos képviseleti (helytartósági) szinten megjelent a Lovagrend Magyarországon is. Egy szentföldi zarándoklat során alkalmam volt fogadni Csordás Eörs atyát, Hóvári Jánost és Tringer László akkori helytartót, akik egy magyar zarándoklatot vezettek, és részt vettem néhány rendezvényükön. Akkor ismertem fel, hogy ez lelkiségében, vállalásaiban, kötődéseiben egy olyan szervezet, amely közel áll hozzám.

Ez milyen példát állít a fiatalok elé?

Igyekszünk példát állítani. Ez egyben a hiányosságunkra is felhívja a figyelmet, mert a Lovagrend fiatalításra szorul. Fájdalommal élem meg, hogy a kereső aktív fiatalok, akik Istent keresik, azok többségében nem a katolikus egyházat találják meg. Helyette a neo-protestáns szabad egyházakat, szektákat, nem pedig a történelmi egyházakat. Több ilyen esettel is találkoztam, ahol a „félhomályos barokk templomban” az emberek nem találják meg a gyökereiket. Az oda betérő nem látja meg a liturgia szépségét. Ezzel szemben az alternatív új egyházak a dinamizmussal és vibrációval, az aktív istenképpel jobban vonzzák a kereső embereket.

A történelmi egyházak mivel ragadhatnák meg a fiatalok figyelmét?  Hogyan lehetne ezt vonzóbbá tenni?

Az új evangelizációval. Valószínűleg nem a vallást, hanem Krisztust kellene közelebb vinni. A Krisztussá vált ember útját. Meg kellene Őt jeleníteni a mai ember nyelvén, a mai ember számára. A félhomályos barokk szimbolika és a történeti keretek, valamint a liturgia ehhez kevés. De mégis szükség van rá. Aki nem ebben nevelkedett, annak ez nehéz. Kell egy olyan módszer, ami a liturgia keretében megszólítja az embert és közvetíti az üzenetet az új evangelizáció segítségével. Ezt más súlypontokkal tapasztaltam meg a Szentföldön. Sokszor az ottani papság, a kereszténység vezetői ott úgy élik meg, hogy a politika elnyomja őket. A szentföldön a kereszténység többszörös kisebbségben van.

Hol lehet ebben megtalálni Krisztust? Hogyan van Krisztus jelen a Közel-Keleti, őskeresztény egyházakban?

Ott a kereszténység több mint vallás. Ez egy veleszületettség, ami a hitét kevésbé gyakorló ember számára is egyfajta identitást ad. Egy ilyen embernek is van egy büszke keresztény identitása. Ez valami többet jelent számára, ami pedig az aktív gyakorlókat illeti, az ő félelmük és a miénk is az, hogy el fognak tűnni. Nagy az elvándorlás mértéke, nincsenek áttérések, nincs vegyes házasság, aki kereszténynek született, a tradíció miatt megéli a hovatartozását. De sajnos a kereszténység egy törpe kisebbség.

Lehet, hogy ez az, ami hiányzik az európai kereszténységből? A velünk született identitás?

Ez egy nagy dilemma. A Ferenc pápa nyilatkozatai körüli viták még közöttünk is vitát generálnak.

A provokatív kérdés úgy hangozna, hogy meg is oszt? Úgy, ahogy a közéletben leképződik?

Igen, meg is oszt, akárcsak a közéletben. Mert valószínűleg jezsuitaként, Dél-Amerikaiként nagyon tiszteletreméltó hitet megélve, nem számol az európaiságunkkal, a nemzeti és történelmi gyökerekkel, amelyek a mi kötődéseinket meghatározzák.

A saját világlátását hozta magával?

Igen, én úgy érzem, hogy mind II. János Pál és XVI. Benedek magától értetődőbb volt, ezzel együtt a kommunikációja is. Persze elképzelhető, hogy a világ elindult egy olyan globalizáció útján, ahol hosszú távon az a vonulat fog erősödni, amit a jelenlegi szentatya képvisel, de nem érzem magam hivatottnak ezt megítélni. Sokszor az a szellemiség, amit a genderkérdésben, kultúrálisan, a migrációval kapcsolatban, a család kérdésében pedig kiemelten képvisel, azt osztatlan lelkesedés és hűség jegyében nagyon nagy kaland követni. Viszont, visszatérve a Lovagrendre, a pápa iránti hűség az egyik alapelvünk és ezt valljuk, megéljük.

Kinél van akkor az igazság? Egy európai számára, egy keresztény számára, akinek ez fontos, az kire figyeljen? Mit kellene követni?

Akár többféle igazság is létezhet. Ha valaki nem a saját veleszületettségét, előítéleteit, csoportérdekeit tartja szem előtt, hanem alázattal és mély hittel Jézushoz fordul, ha ezt valaki autentikusan hordozza, ott lehet az igazság. Még akkor is, ha esetleg a pólusok véleménye nem feltétlenül azonos.

Mik ezek a megosztó kérdések?

Itt a labdát a Szentatyának dobnám vissza. Ő fog nyilatkozni az alapelveket érintő kérdésekben, hogy hol tartunk. Mert felvetett olyan kérdéseket, amelyeket családjogilag, migrációs ügyekben, tolerancia és befogadás ügyében, a szexuális és egyéb másság vonatkozásában, a keresztények nagy lelkesedéssel, másik oldalról mély megütközéssel fogadtak. Holott mindkét ág hozzánk tartozik. Ezek mi vagyunk. Gyakorlatilag a Vatikántól várnám, hogy megállapítsa a prioritásokat és konkrétabban kijelentsen bizonyos alaptételeket, azt hogy az alapok ugyanúgy életben vannak, de új kihívásokra új megoldások kellenek. Vagy adott esetben neki kell menni az alapvetéseknek.

Ez ügyben félő várakozás van az emberekben, hogy mit fog mondani adott esetben az egyház.

Mire van szüksége az egyháznak? Arra hogy nyisson és befogadjon – az alapokat illetően – vagy arra, hogy inkább kissé összezárjon, és újból megteremtse azt az egységet, ami nem is olyan rég még létezett?

Ezt nehéz megválaszolni. Ezt úgy lehet pontosítani, hogy mi az egyház feladata? Nyisson mindenki felé, az ökumené, a párbeszéd, a keresők, a nem vallásos emberek felé és az új evangelizációval megmutatni a hit összes lehetséges arcát, és minél többet integrálni egy újfajta keresztény vízióba? A másik opció az lenne, hogy metszőollóval megnyesegetnénk magunkat, és az, aki szervesen, hitében, életvitelében, elköteleződésében, az alapokat érintő megvallásában hozzánk tartozik, az belső magot erősíti és a jelet viszi tovább? Ezt nem az én feladatom megválaszolni.

A kettő egyszerre lehetséges?

Jól hangzik, ha azt mondjuk, hogy igen, de vessük tekintetünket Jézusra. Ő mindenkihez jött és mindenkihez szól.

Ha ezt valljuk, ez a feloldódás olyan át- és elváltozásokat tartalmaz, amelyek a hagyományos hitformákhoz kötődő emberekben botrányt és követhetetlenséget fog okozni.

Visszatérve egy kérdés erejéig a Közel-Keletre, lehetséges az együttélés és a béke?

Szent meggyőződésem, hogy igen, ez pozitív és jó irány. Izrael büszkén vallja, hogy egyedül ott élnek jogegyenlőségben a keresztények. Ami nagyon fontos, hogy a keresztény vezetőknek ebben nagyon nagy felelőssége van. Az európai kereszténység tehetne többet az ott élő keresztényekért. Az Európai Unió nem fogékony erre, mert inkább az emberi jogi oldalára helyezi a hangsúlyt. Számunkra a Szentföld kiemelkedő jelentőséggel bír, Jézus is itt élt, de ez mindhárom ábrahámita (keresztény, zsidó, muszlim) vallásnak fontos.

Ha a béke feltételei megadatnak, akkor az a keresztény közösségek számára is a megmaradást jelenti. Nekünk nemcsak a zarándokipart kell erősíteni, hanem az ott élő plébániák és közösségek, testvéregyházak és az ökumené is nagyon fontos.

Arról beszélhetnénk még, hogy nagyon nagy nyomatékot ad az ottani keresztények önbecsüléséhez a pápa látogatása. Ez tartást, biztatást jelent. Még ha kevesen is vannak, a Vatikán ottani jelenléte, mint világpolitikai tényező, ez is sokat segíthet és bátorítást jelent. Ez kitapintható nyitást is eredményez, aminek az eredménye egyfajta organikus javulás. Nagyon érzékeny téma az ott élő keresztények védelme, az, hogy ők ezt mennyire érzik.

Nem szabad, hogy a szentföld skanzenné váljon, ahova eljárunk magunkat jól érezni és zarándokolni, hanem az élő Krisztust kell felfedezni, onnan elhozni és ebből táplálkozni. Segítenünk kell az új evangelizáció által az élő közösségek megteremtésében, mert ki kell lépnünk a barokk félhomályból és meg kell próbálnunk megújulni, kezdve önmagunkkal, túllépve a „kultúr-kereszténységen” és ezt ki felé kell sugározni. Ezen kell dolgoznunk.

Dallos Bence

Fotó: Forintos Bence

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

1 Komment

  • Reply Kovács Anna 2017. 11. 07. at 13:04

    Bocsánat, de a barokk (ellenreformáció) a maga idejében nagyon modern volt kora kihívásaira, tehát még most is aktuális. A modernizmus maga a sötétség.

  • Szólj hozzá