Hogyan lehetünk elégedettek a társunkkal? Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk! – 777
Blog

Hogyan lehetünk elégedettek a társunkkal? Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk!

Előző cikkem folytatásaként a saját történetemet mesélem el arról, hogyan maradtam le majdnem a nagy Ő-ről, a tökéletesre való várakozás közben.

Amikor férjemmel, Gergővel megismerkedtem, lassan alakult ki egy nagyon mély szerelem, mely másfél-két évig tartott. Ekkor kezdődtek igazán a problémák. Már nem hajtott a nagy tűz, mint előtte, jóval több hibát kezdtem felfedezni benne, és jóval kevesebbet toleráltam ezekből. Akkor még nem tudtam, hogy tennem kell azért, hogy a szerelem érzését fenntartsam. Számomra egyértelmű volt, hogy nem illünk össze, nem tudom szeretni, ennek vége.

Elkezdtem házassággal foglalkozó könyveket olvasni, előadásokat hallgatni, és a legtöbb azt hangsúlyozta, hogy a jó házasságért tenni kell. Meg is jegyeztem ezt, hogy ha majd házas leszek, ne felejtsem el. Eszembe se jutott, hogy már a párkapcsolatban is alkalmaznom kéne. Azt gondoltam, hogy a szerelemnek ki kell tartania az esküvőig, különben miért is mennék feleségül bárkihez, és ha már a nász előtt ilyen nehézségek vannak, ilyen sokat kell tennem azért, hogy szeretni tudjam a másikat, és fel tudjak nézni rá, akkor mi lesz később? Fogalmam se volt róla, hogy milyen férfi illik hozzám, milyet szeretnék, csak azt tudtam, hogy mit szeretnék érezni, és hogy ez az érzés mindig meglegyen, különben nem ő az igazi. Elmentem Pál Feri „Mitől igazi az igazi?” című előadására, ahol először hallottam azt, hogy az igazi is csak ember: ha fáradt, akkor nyűgös, ha felkelt, akkor gyűrött. De a legfőbb mondat, ami megfogott, a legegyszerűbb volt: a társad ember. Ekkor esett le, hogy soha nem tekintettem rá úgy, mint egy emberre, mindig csak úgy, mint vágyaim és boldogságom beteljesítőjére – egy szóval, legyen “isten”. Amint belegondoltam, hogy ő ugyanilyen ember, aki arra vágyik, hogy boldog legyen, és ha én nem csak azzal lennék elfoglalva, hogy miért nem vagyok most boldog, és ő miért nem találja ki, hogy éppen mire vágyom, esetleg koncentrálhatnék arra, hogy én vajon meg tudom-e adni neki, amit ő szeretne, boldoggá tudom-e tenni. De ami a legfontosabb kérdés volt, hogy boldoggá akarom-e tenni.

A válaszom „nem” volt, mert nem éreztem azt, hogy ő lenne az igazi, nem éreztem semmit. Így nyilvánvaló volt: meg kell keresni az igazit. Biztos voltam benne, hogy érezni fogom, ha eljön. Mint a legtöbb lány, én is sok romantikus filmet néztem, és beleszerettem a főhősökbe, akik sokat küzdöttek a kiszemelt lányért, és nem értettem, hogy a lány miért húzza az időt, holott egyértelmű, hogy egymásnak vannak teremtve. Tudtam, hogy pontosan ezt szeretném érezni a valóságban is, és csak ahhoz megyek hozzá, akire úgy tudok tekinteni, mint a film főhősére.

Sok fiúval találkoztam, aki rögtön megtetszett, és azt éreztem, hogy biztos ő lesz az, és azért kellett erre a programra eljönnöm, hogy vele találkozzak. Ezekből természetesen nem lett semmi, ám Gergő újra és újra felbukkant az életemben, és kitartóan jelezte: szerelme töretlen irántam.

Rengeteg rossz házasságot láttam magam körül, és elhatároztam, hogy az enyém nem lesz az, jól át fogom gondolni, kihez is megyek hozzá, csak akkor mondok igent, ha 100%-osan biztos vagyok a dologban. Sokat beszélgettem boldog házasságban élőkkel, akik rávilágítottak arra, hogy senkiben sem lehetsz biztos, csak a saját munkádban, és Istenben.

Ha te odateszed magad 100%-osan a kapcsolatba, akkor az jó lesz.

Ez már kicsit megnyugtatott. Akkor nem a másikat kell örökké fürkésznem, hogy jó lesz-e egy életen át, mert ha rosszul döntök, akkor elszalasztom az igazit és rossz lesz a házasságom, és később rájövök, hogy inkább vele kellett volna összeházasodnom. Arról is sokat hallottam, hogy nincs olyan, hogy igazi, mert minden film-szerű érzés elmúlik egyszer, és akkor ugyanúgy tenni kell azért, hogy szeretni tudj, bárkit választasz is. Az az igazi, akit te választasz, így nem érdemes a végtelenségig halogatni a döntést.

Egy felmérés szerint a házasságban élők boldogsága nem függ attól, hogy mennyire voltak szerelmesek, mielőtt összeházasodtak. Sok ehhez hasonló eredményt olvastam, így  rájöttem, hogy nem érdemes erre az érzésre alapozni.

Amikor egy ismerősömet arról kérdeztem, vajon hibát követnék-e el, ha hozzámennék Gergőhöz, azt kérdezte, ha a lányomról lenne szó, ajánlanám-e neki Gergőt? Azt mondtam, hogy igen, mert tudom, hogy csodás férj lesz majd, és nagyon jó apa. Az ismerősöm erre azt felelte, hogy akkor itt a válasz.

Úgy gondoltam, azért ez még nem elég, mivel teljes bizonytalanságban éltem mindig, és folyamatosan őrlődtem, így kiléptem ebből az egész élethelyzetből, és a Jóistenre bíztam a dolgot. Elkezdtem mondani egy imát minden nap azért, hogy legyen férjem. Közben meg azon gondolkoztam, vajon mit éreznék, ha pár év múlva meglátnám Gergőt, amint a felesége oldalán sétál és tolja a babakocsit. Irigységet éreznék, mert tudom, hogy milyen jó férj, és milyen szerencsés a felesége.

Eszembe jutott egy Simone Weil-idézet:

„tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk”.

Ez volt a kulcs, hogy őutána vágyakozzak, ne más, ismeretlen ábrándkép után. De hogy csináljam? Képzeljem el, hogy most ismerkedünk meg. Mit éreznék? És akkor egyértelművé vált, hogy a külseje, a jó tulajdonságai ugyanúgy megfognának, mint évekkel ezelőtt, és ugyanúgy járni akarnék vele, és azt gondolnám, hogy milyen jó ember. Ezt a módszert döntésem óta is sokszor alkalmazom. Amikor nem érzek semmi különöset, vagy már kissé megszokott, unalmas az aktuális időszakunk, akkor elképzelem, hogy most ismerem meg, most látom először, és akkor rögtön tudom értékelni a megszokott jó tulajdonságait, amiket olyan természetesnek vettem, mint a levegővételt. Itt visszautalnék előző cikkemre, hogy minden 8-as végül 6-ossá szelídül. Ám ha a hiányosságai helyett a jó tulajdonságaira koncentrálunk, azonnal 10-esnek fogjuk látni.

Faragó Renáta

 

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá