Isten a tuti! - interjú Pintér Bélával – 777
Interjú

Isten a tuti! – interjú Pintér Bélával

Véletlenül sem akar a szó divatos értelmében sztár lenni, ugyanakkor pontosan látja: szolgálatuk nagy erővel bír. Tanúságot tesz a házasság mellett, közben keresi a közös nyelvet a legfiatalabbakkal is. Pintér Bélával, a magyar dicsőítő zene kiemelkedő alakjával beszélgettünk feltöltődésről és örök üzenetről, evangelizációról és véletlenül sem szürke hétköznapokról.

Keresztény körökben sztár vagy, a neved ismert, sokan járnak a koncertjeidre, az imént épp egy rajongód kért közös fényképet. Hogyan kezeled a „sztárságot”, mit jelent ez számodra?

Nehéz erről beszélni, mert a sztárságról világi fogalmaink vannak és nem akarok azokra hasonlítani, akik e fogalmak alapján sztárok. Egyáltalán nem tartom magam sztárnak, nincs is ilyen ambícióm. Csírájában fojtom el a gondolatot is. Immáron huszonöt éve azzal védjük ezt ki az életünkben – reagálva arra, amit Isten ad –, hogy nagyon tudatosan az ő akaratát fürkésszük. Nincs menedzsmentünk, semmi olyan elem, ami egy „sztárt” jellemezni szokott. Azt tesszük a feleségemmel és a csapattal, amire Isten elhívott minket. Épp beszélgetésünk napján fogalmaztam meg, hogy nincs azzal gond, ha a mester kezében látszik az eszköz, de mégsem az eszközről szól a történet…

Amikor felmész a színpadra, energiával teli személyt látunk, aki újra és újra beleveti magát a dicsőítésbe. De ismerjük azt az érzést, hogy miután beszéltünk a hitünkről, szükségünk van töltekezésre. Számodra mi jelenti ezt?

Élethelyzet-függő. Szolgálatunk vezérigéje: “Az ajándékozó bővelkedik és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld. 11:25) Leginkább az tölt fel, amit szolgálataimon keresztül én magam kapok. Ezeket követően nagyon gyakran van bennünk a feleségemmel egy jó érzés: megcsináltuk, ami a feladatunk volt, hálát adunk és a fáradtság ellenére is újra elkezdenénk, mennénk és csinálnánk. Olyan áldást kapunk, ami megalapozza a következő alkalomhoz való hozzáállást.

Másodszorra említetted a feleségedet, pedig csak a második kérdésnél tartottunk és nem is kérdeztem rá. Ebből is látszik, hogy milyen fontos számodra a házasságod. Mivel tudod a házasokat, vagy akár a házasság előtt állókat bíztatni?

Természetesen vannak nehezebb napok minden házasságban, így persze a miénkben is. De van egy közös cél és ez mindig összerendez bennünket, bármekkora is a feszültség. Az életünk arról szól, hogy Isten elhívott minket arra, hogy beszéljünk az evangéliumról és minél többeket szolgáljunk az ő szeretetének és kegyelmének üzenetével. Ez egy olyan nagy horderejű dolog, hogy nincs az a mélység, ami meg tudná ingatni az erre épített kapcsolatot. Legyünk tisztában azzal, hogy vannak próbálkozások, amik arra irányuljanak, hogy kiragadjanak minket Isten kezéből. De nem leszünk kiragadva! Ez adja a stabilitást. Jövőre már a huszonötödik évfordulónkat ünnepeljük. Nagyon fiatalon házasodtunk össze – én még csak 19 éves voltam –, gyakorlatilag együtt nőttünk föl, együtt döbbentünk rá az élet nagy kihívásaira, hatalmas kaland volt. Ebben is megtapasztaltuk, hogy

az Isten nagyszerű.

Egyik albumodnak az Úgy elmondanám… címet adtad. Mi az, amit most „úgy elmondanál” a fiataloknak?

Az üzenet nem változik kétezer éve. Ha úgy vesszük, nem modern. Egyszerre régi és új. Úgy elmondanám, hogy Isten nélkül semmit nem érdemes csinálni! Úgy elmondanám, változatlan lelkesedéssel, hogy érdemes Istennek igent mondani és élvezni mindazt, amit a vele való kapcsolat ad! A szolgálatom egyik nagy felismerése egyébként az volt, hogy letegyek arról a meggyőződésemről, miszerint a gyerekeknek más evangélium kell, merthogy még csak gyerekek. Sok esetben jobban értik és érzik az egésznek a központi üzenetét, mint mi. Bátran kell szólni, hitelesen képviselni az evangéliumot.

Te magad sok ilyen emberrel találkozol?

Mindig szembejön az ige, amely emlékeztet: „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. Jó lenne, ha többen vállalnák az aratás feladatait. Persze ismerek ilyen embereket, de többet kellene kifelé mozdulnunk. Bővítenünk kellene az eszköztárunkat is. Amikor felmerül, hogy köztéri missziót tartsunk, akkor mindig jön a sablon megoldás: álljon ki a dicsőítő csoport és énekeljen, majd a pásztor mondjon néhány szót. Ez jó és kell, de néha olyan szegényesnek érzem. Sokszor megkeresnek, hogy utcai evangelizációra készülnek, de csak dicsőítő dalokat ismernek. Mégsem énekelhetnek a tereken a bárány véréről, mert az nem gyülekezeti közeg, nem fogják érteni az emberek, ajánljak valamit. Itt a kulcs: olyat kell felkínálni, ami hiteles, de amit a kereső ember közel érezhet magához. Jézus is szerette a hétköznapi élethelyzeteket.

Azért könnyítsük meg azok dolgát, akikben felmerül ez a kérdés! Melyik az a TOP 3 dal, amit ajánlanál nekik?

Nehéz kérdés, mert a fellépésekre sem készülök teljesen végleges listával…

A beszélgetésünk után fél órával már szolgálni fogsz. Nem tudod még, melyik dalokat énekled majd?

Készítek egy 30-35 dalból álló listát, de mindig ott helyben dől el. Attól függ, milyen a közönség, hogy kikkel találkozom. Rájuk kell hangolódni. Szerintem, ha sikert akarunk elérni a misszió terén, flexibilisnek kell lennünk. De visszatérve: talán a Homokba írva, a Hiszem a csodát és a Hazahoztál című dalokat ajánlanám. Olyan dalokra van szükség, aminek a szövegével, az abban feltáruló problémákra, élethelyzetekre reagálni tudnak az emberek. A mai napig emlékszem a dalra a megtérésem idejéről, ami szíven talált.

A fiatalok megszólítása talán még nehezebb, mint más korosztályokét. Ha már a siker felmerült, erre van sikerrecepted?

Nem tudom megmondani a tutit, illetve mégis: Isten „a tuti”. Néhány napja egy iskolában szolgáltam, 14-18 évesek hallgattak. Nyolcszáz fiatalt beültettek az aulába, mondták, hogy kétszer 45 perc, hajrá. Na, az volt aztán a kihívás! Még egy fiatalnak is nehéz beszélni a hitünkről, hát még ennyinek! De általában működik, ha a saját életemből hozok példákat, elmesélem a saját gyengeségeimet. Olyan dolgokat, amikkel azonosulni tud. Elmesélem, hogy egyszer valamit nagyon elrontottam és kirúgtak a suliból. Olyankor csend lesz, mindegy, hányan hallgatnak. Találtunk kapcsolódási pontot. Megszólítom azokat, akik hangadónak tűnnek. A nyolcszázból egy felállt és az egyik dal alatt elkezdett táncolni. Persze mindenki nevetett. A dal végén megszólítottam: fantasztikus mozgásod van, figyelj, ez tök jó volt! Máris azt érzik, hogy nem a színpadról akarod megmondani, mit és hogy kell, hanem partnerek vagytok.

A legtöbbször egyedül szolgálsz, sokkal ritkábban utazik veled a csapat is. Mi ennek az oka?

Több okra vezethető ez vissza, nyilván a meghívónak is könnyebb, ha csak egy vendég érkezik, így kisebb településekre, kisebb helyekre is eljuthatok. De úgy érzem, hatékonyabb, ha egyedül szolgálok. Nagyon szeretem, amikor szemtől-szembe találkozok azokkal, akik hallgatnak, nem szeretem, ha távolság van köztünk, bármilyen értelemben. Ha egyedül megyek szolgálni, az sokszor meghittebb. De nagyszerű élmény az is, amikor a csapattal együtt vagyunk, nagy megerősítés például egy ifjúsági találkozón ezer, vagy akár még több fiatal előtt tanúságot tenni velük. Csodálatos miliője van!

Sok olvasónk szegezte már nekünk a kérdést: mit tehetnének, hogy keresztényként a hétköznapjaikban ne érezzék annyira egyedül magukat. Mivel vértezhetik fel magukat?

Azt tanácsolom, hogy sok olyan alkalomra menjenek, ahol keresztény kortársaikkal találkozhatnak, ezek segítenek utána a hétköznapok szürkeségében is. A töltöttség megőrzése a lényeg. Sok olyan keresztény van, aki vasárnapra próbálja összerakni magát, de hét közben teljesen „lemerül”. A mindennapos istenkapcsolat az alapja mindennek. Meg kell találnunk, mi az az imamód, ami a legközelebb áll hozzánk. A szív kérdése minden,

egy háromperces imában is áttörhetnek a falak.

Imára nyitott szívvel legyünk jelen a napjainkban. Ima az is, amikor egy két és fél órás Debrecen-Budapest út alatt, az autóban ülve egyszer csak azt érzem, megérint az Isten. Leállok a parkolóba, kisírom magam, hálát adok és megyek tovább. Ez a mindennapjaim része. De hovatovább egy hamburger evése közben is lehet dicsérni az Urat, imádkozni hozzá. Ma épp egy ilyen élményem volt, ezek pedig feltöltenek és „töltött állapotban” tartanak. Már nem a nehézségek szembetűnőek, hanem a kegyelem. Az ilyen alkalmak miatt a mások által szürkének mondott hétköznapokat én élvezem! Ebből táplálkozok. Nem a magaméból adok, hanem abból, amit Isten adott nekem.

Vágvölgyi Gergely

(Fotó: Bella Girl)

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá