2017. 09. 05.

Gondolatok a keresztény pedagógiáról az új tanév kezdetén

A mai napon egyházközségünkben is megtartottuk a Veni Sanct-et, a mi kis tanévnyitónkat. Már harmadik alkalommal került sor az iskolatáskák, könyvek, füzetek megáldására, ami még nyomatékosabban szeretné kifejezni, mennyire bízunk Isten gondviselő jóságában és áldásában.

Minden pap örömmel tekint ilyenkor végig a hívek nagy seregén, a csillogó tekintetű elsősökön vagy a nagyobb diákokon és a szentbeszédben megfogalmazza jókívánságait, bölcsességeit az új tanév küszöbén.

A 10. tanévem kezdetén elérkezett az idő, hogy egy kicsit számot vessek, visszatekintsek és saját magamnak is újra megfogalmazzak elvárásokat, célokat. Mert volna miben fejlődnöm!

Nagyon szeretném, ha azok az iskolák, ahol szolgálok, élő közösségekké válnának. Ha nem csak nevükben lennének egyházi iskolák, hanem a mai zűrzavaros világban lelki és szellemi oázisokként is működhetnének.

Mert azt tapasztalom, hogy szükség van ránk, szüksége van a társadalomnak a felekezeti nevelésre, a sokszor kettő vagy háromszoros túljelentkezés azt mutatja, hogy bíznak bennünk. Ez azonban felelősséggel is jár! Magasabbra kell tennünk a mércét.

Szent Lukács evangélista is megírta, hogy „senki sem gyújt világot azért, hogy befödje valami edényfélével, vagy hogy az ágy alá tegye. Inkább a tartóra teszi, hogy aki csak belép, lássa világát.”

Nem lehetünk langyos keresztény pedagógusok, hittanárok, iskolalelkészek, nem viselkedhetünk balga szüzek módján, mert el kell számolnunk a talentumainkkal és persze a ránk bízottak lelki fejlődésével.

Mi, keresztény pedagógusok azonban gyakran azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a ránk bízottak sikeres érettségit, szakmai vizsgákat tettek és reményeink szerint megállják majd helyüket a munkaerő piacon és hátra dőlünk. Azonban ezen eredmények eléréséhez nem kell, hogy egyházi iskola legyünk. Erre képesek a világi gimnáziumok, szakképzési centrumok.

A jövő keresztény családapáit, családanyáit, reményeink szerint papjait, szerzeteseit neveljük! Ha így tekintünk növendékeinkre, akkor joggal tehetjük fel magunknak a következő kérdéseket:

Milyen lelkületű diákokat nevelünk? Milyen Istenképpel, egyházképpel rendelkeznek? Szavaikkal, cselekedeteikkel élik azt, amit a heti 1-2 hittanórán tanultak? Erkölcsi tartásuk megmutatja, hogy hol nevelkedtek? Megtanítjuk őket szívből imádkozni? Kitartó magvetők vagyunk?…….

A statisztikai számok sok tekintetben azt mutatják, hogy valamit nem jól végzünk. A rendszerváltás óta nem sikerült lángra lobbantani az ifjúság szívét. Egyre kevesebben vallják magukat az egyház előírásait betartó kereszténynek.

Véleményem szerint a családok szétesése mellett ebben komoly felelőssége van a felekezeti oktatásnak is. Elbeszélünk egymás mellett, nem találjuk a jó frekvenciát a fiatalok felé. Vagy a példamutatásunkkal van baj?

Sajnos nincs nálam a bölcsek köve, nem rendelkezem azzal a tudással, ami megmutatja, mit kellene másképpen tenni, de azt tudom, hogy hiszek a megújulásban! Hiszek abban, hogy Jézus nem véletlenül küldött annyi elkötelezett pedagógust az ő aratásába. Bízik bennünk!

A megújulás reményében kívánok sikeres új tanévet és kifogyhatatlan lelkesedést a diákoknak, kollégáknak, iskolalelkészeknek és köszönjük a szülők bizalmát!

Bese Gergő Blog
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás