A fiad elvesztésének fájdalma

Matthew Kelly amerikai író egyik elgondolkodtató írása.

Egy hosszú munkával töltött keddi napon épp hazafelé tartasz. Bekapcsolod a rádiót. Egy kis indiai faluról beszélnek, ahol néhány lakos hirtelen, különös módon halt meg egy influenzától, melynek eddig még a létezéséről sem hallott senki. Ez nem is influenza, de már három-négy áldozatot szedett össze. Sőt már orvosokat is küldtek tanulmányozni az esetet. Érdekes, azonban nem gondolkozol túl sokat rajta. Vasárnap hazafelé a templomból újabb hírt hallasz. Csak annyit mondanak, nem három falusiról van szó, hanem harmincezer emberről Indiának a hegyes vidékein. Este már a TV-ben, a CNN reklámsávján is ez fut: Atlantában is tartanak az emberek az ismeretlen betegségtől.

Másnap reggel, mikor felkelsz, már címlapon van az eset. Nem csak Indiáról van szó… Pakisztán, Afganisztán, Irán is fertőzött, és mielőtt felfognád, mindenhol ezt hallod. Már csak „titokzatos kórként” emlegetik. Az elnök saját és családja nevében mindenkit biztosít imáiról és reménykedik, hogy minden jóra fordul. De mindenki csak arra tud gondolni:

„Hogyan fogjuk ezt túlélni?”

Mikor már a francia elnök közleményt ad ki, egész Európa sokk alatt van. A határokat lezárják. Az indiai, pakisztáni, vagy bármely olyan járatok, melyek fertőzött országból jönnének, törölve vannak. Ezért ma éjjel a CNN-t nézed, mielőtt aludni mennél. Leesik az állad, mikor egy síró francia nő beszél a hírekben. Párizsban fekszik a férje kórházban, a titokzatos kórban haldoklik. Európát is elérte…

Pánik és sztrájk. Azt mondják, miután megfertőződtél, egy hétig semmit nem érzel. Aztán négy napig kibírhatatlan tüneteid lesznek, amikbe végül belehalsz. A britek is lezárják a határokat, de már késő. Dél-Hampton, Liverpool, Észak-Hampton… Kedd reggel az Egyesült Államok elnöke a következő közleményt adja ki: „Egy nemzetbiztonsági veszély miatt minden járatot Európából és Európába töröltünk. Ha a szeretteid a tengeren túl vannak, sajnálom. Nem jöhetnek vissza, amíg meg nem találjuk az ellenszert erre a titokzatos kórra.”

Négy napon belül nemzetünk belezuhan a veszélybe. Az emberek aggódnak: „Mi lesz, ha a mi országunkat is eléri?” Kedden a papok azt mondják, ez Isten akarata, így próbál meg minket. Szerda éjjel épp a templomban gyűlik össze imádkozni egy kisebb társaság, mikor valaki berohan a parkolóból és ordítja: „Kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót!” Miközben mindenki a kis tranzisztoros rádiót hallgatja, melyet egy mikrofonnal hangosítottak ki, kihirdetik a közleményt. Két nő fekszik a Long Island-i kórházban a titokzatos kór miatt. Úgy tűnik, órákon belül a betegség eléri az országot.

Az emberek versenyt futnak az idővel, próbálnak ellenszert találni. Semmi sem működik. California, Oregon, Arizona, Florida, Massachusetts. Ahogy gondoltuk, átjutott a határon. És akkor hirtelen, új hírek jönnek. A rejtélyt megoldották. Megtalálták az ellenszert. Meg tudják csinálni. Csak valakinek a vérére van szükség, aki sosem fertőződött meg, teljesen ártatlan. Ez a megoldás, csak ennyi kell. Középnyugattól kezdve, minden sürgősségi rádióadáson, mindenkit egy egyszerű dologra kérnek: Menj a legközelebbi kórházba, és vizsgáltasd meg a véredet. Ez minden, amit kérnek tőled. Siess gyorsan, biztonságban a kórházba.

Biztos lehetsz benne, hogy mikor a családoddal pénteken késő éjjel bemész a kórházba, hosszú sor áll ott, és nővérek, doktorok jönnek sorba, egy szúrás, vért vesznek és feliratozzák. A hitvesed és a gyermekeid is ott vannak, azt mondják: „Várj itt a parkolóban, és ha a nevedet mondják, menj haza.” Körülállnak az ijedt szomszédok, azon gondolkoznak, mi is történik a Földön, és lehet, hogy itt a világvége.

Hirtelen egy fiatalember rohan ki ordítva a kórházból. Egy nevet kiált, és egy papírt lobogtat. Mi? Újra kiált! A fiad felhúzza a dzsekijét és azt mondja: „Apu, ez én vagyok.” Mielőtt bármit tehetnél, megragadják a fiadat. „Várj egy percet, tarts ki!” De azt mondják: „Minden rendben, a vére teljesen tiszta, mint a hó. Csak meg akarunk bizonyosodni róla, biztosan nem fertőzött. Úgy gondoljuk megfelelő vértípusa van.” Öt feszült perc múlva kijönnek az orvosok és nővérek, sírnak és ölelgetik egymást – néhányan nevetnek is. Egy hete most először látsz nevetni valakit. Egy öreg doktor odalép hozzád: „Köszönjük, Uram. A fia vére tökéletes. Tiszta, ártatlan, meg tudjuk csinálni az ellenszert.”

Az örömhír terjedni kezd a parkolóban várakozó tömeg között, mindenki kiabál, imádkozik, nevet és sír. De akkor az ősz hajú doktor félrehív téged és a feleségedet: „Beszélhetünk egy kicsit? Nem gondoltuk, hogy a donor ilyen fiatal lesz… szükségünk van… szükségünk van az aláírásukra.”

Megfogod a tollat, és akkor észreveszed, hogy a szükséges vér mennyisége üresen van hagyva. „Mennyi kell?” Az öreg orvos arca komolyra változik: „Eszünkbe sem jutott, hogy egy kis gyerek lesz… Nem készültünk erre fel. Mindre szükségünk van, az utolsó cseppig.” „De… de… Nem értem. Ő az egyetlen fiam.” „Mi itt most az egész világról beszélünk. Kérem, írja alá. Sietnünk kell…” „Nem lehet vérátömlesztés?” „Ha lenne tiszta vérünk… Kérem, írja alá.”

Dermesztő csendben írod alá. Aztán megkérdezik: „Szeretnél vele lenni egy kicsit, mielőtt elkezdjük?”
Visszamennél? Vissza tudnál menni abba a szobába, ahol ő ül, és azt mondja: „Apu? Anyu? Mi történik?” Meg tudnád fogni a kezét és mondani: „Fiam, Anyu és én nagyon szeretünk, és nem engednénk, hogy bármi olyan történjen veled, aminek nem kell megtörténnie! Érted ezt?” Akkor az öreg orvos bejönne: „Sajnálom, kezdenünk kell. Emberek százai halnak meg a világban.” Ott tudnád akkor hagyni? Ki tudnál sétálni, míg azt mondja: „Apu? Anyu? Miért… miért hagytok el?”

Következő héten a fiad temetését néhányan átalusszák, mások el sem jönnek, mert jobb dolguk akadt, ismét mások hencegő vigyorral az arcukon csak színlelik az érdeklődést… fel szeretnél ugrani, és mondani: „Elnézést a fiam meghalt érted! Nem érdekel, Nem jelent ez számodra semmit?”

Azt gondolom, Isten is ezt akarná mondani: „A fiam érted halt meg. Nem jelent ez semmit? Nem tudod mennyire fáj ez nekem?”

Forrás:
Fordította: Tóth Letícia

hirdetés