2017. 01. 22.

Most csak az ima segíthet

Történt valami. Valami, ami borzalmas. Valami, ami magánügy. Valami, amire nincs magyarázat. Miért ő? Miért az enyém? De a “miért”-ekre sosincs válasz. Mindenki posztol, képeket oszt meg. Híroldalakat, égő gyertyás képeket, puszilgasd meg otthon a gyermeked…

Olvastam a híreket, láttam a képeket, a posztokat… aztán csendben tettem a napi dolgomat. Egyedül voltam a gyerekekkel, apa nincs itthon. Házimunka, főzés, gyerekzsivaj, veszekedés… Imádkoztam. Egész nap imádkoztam. Idebent a lelkemben mélységes csend volt. Nem hatolt be semmilyen zaj és lárma.

Én nem tudok okosat mondani. Nem mondom, hogy “el tudom képzelni, át tudom érezni”. Mert nem
tudom! Hogyan is tudnám? És aki elvesztett már valakit, az sem tudja! Minden gyász más, minden
fájdalom más, minden ember más! Fáj, hogy semmit nem tehetek a sok szenzációhajhász újságcikk ellen. Amik minden szavukkal és képükkel a gyászolók mérhetetlen fájdalmát nehezítik, tetézik.

A gyász, a fájdalom, magánügy. Együtt érezhetünk, osztozhatunk fájdalmukban, de mindezt méltósággal
és tisztelettel tegyük! Van egy határ, amit nem szabadna átlépni!

Mint ilyenkor mindig, felelősöket keresünk, és mint felelős, azonnal előkerül Isten. Isten, akivel nem számolnak sokan hétköznapjaikban, de most azonnal felelős lesz. Mindenért. Milyen Isten ez, miért engedte, miért ártatlan gyerekeket? Talán én vagyok az egyetlen, aki most széttárja a kezét, és azt mondja: nem tudom. Én nem tudom. Én csak azt tudom mondani, mélyen hívőként, hogy vannak olyan dolgok, amik előtt meg kell hajolnom. Az élet és halál is ilyen. Akkor is, ha majd engem érint, ha majd nekem fáj, ha majd én érzem, hogy nem tudom elviselni.

De egyet tudok már most is: akkor sem fogom tudni a miérteket, és akár mennyire is úgy érzem, hogy nem tudom elviselni, és megérteni Isten akaratát, de az egyetlen reményem, vigaszom és erőm, pont Belőle fogom meríteni. Hogy túléljem. Mert ki adhat vigaszt, és reményt… bármit, egy olyan fájdalomban, ami földi ésszel fel nem fogható, fel nem dolgozható és soha el nem felejthető? Nem tudom, hogy egy ekkora tragédiát, hogy tudnék Istenbe vetett hit nélkül elbírni?

Ezért hiszem, hogy a legtöbb, amit most tehetünk, ha csendben imádkozunk. Együtt, külön, otthon, közösségben…bárhol. Imádkozzunk azokért, akik itt maradtak, hogy Istenhittel vagy anélkül, de elbírják a vállukra nehezedő keresztet. Hogy a sérülteknek adjon gyógyulást, hitet és erőt a Jóisten. Imádkozzunk az elhunytak lelki üdvéért, ajánljuk fel értük a mai szentmisét, istentiszteletet, rózsafüzért…! Higgyünk
abban, hogy az imának, a rózsafüzérnek igenis van ereje. Mert ez a legtöbb, amit tehetünk. Közelből és távolról is.

Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik és az örök világosság fényeskedjék nekik. Nyugodjanak békében.
Ámen.

Kedves Ilka

(Fotó: MTI)

Borítókép: Budapest, 2017. január 21. Mécsest gyújt egy megemlékezõ az elõzõ napon este történt buszbaleset áldozatainak emlékére a VI. kerületi Szinyei Merse Pál Gimnázium elõtt 2017. január 21-én. Egy az iskola diákjait szállító, Franciaországból hazafelé tartó autóbusz az észak-olaszországi A4-es autópályán egy veronai csomópontnál balesetet szenvedett, majd kigyulladt. Tizenhat középiskolás diák életét vesztette, huszonhatan megsérültek. MTI Fotó: Marjai János
Blog Kedves Ilka
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás