Mi csak húzzuk az igát, tanulunk, dolgozunk, pörgetjük a napokat, mikor egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy a boltokban megjelennek a fenyőágak, a köztereken fel-feltünedeznek az egyen fabódék, a karácsonyi díszítések, és újra támad a régen várt kísértés: a kürtőskalács. Advent közeleg. Holnap este meggyújtjuk az első gyertyát. A gyerekek izgalommal várják, hogy mit hoz a Jézuska, a magamfajta nagybácsik pedig kicsi gyomorszorongással, hogy nemsokára megint nyilvánvalóvá válik az egész család előtt fantáziám szerénysége, ami az ajándékok kiválasztását illeti. Szóval várakozunk, ahogy kell.
Minden elsőáldozó tudja, hogy az Advent az “Úrjövet” szóösszetétel első tagjából ered, és azt is tudja, hogy ilyenkor a várakozásról szoktunk beszélni-írni. Mondhatnánk azt is, hogy a “várakozás” egy jó kövérre hízott közhely, a könyökünkön jön ki. (Azzal pedig az a baj, hogy elaltatja a kedves olvasót, mert azt hiszi újat már úgysem fog olvasni.) Tudjátok mi az érdekes? Az, hogy a tapasztalat mégis azt mutatja, a való életben nem nagyon megy nekünk a várakozás. Szálljunk magunkba: mi történik, ha késik öt percet a metró? Ha nem jön a busz? Ha sorban kell állni a bankban vagy a közértben? Ha megbeszéltünk egy találkozót, és az illető húsz percet késik? Na ugye, hogy rögtön elkezdünk türelmetlenkedni? És ha ilyenkor egy kedves illető odalépne hozzánk azzal, hogy “Nyugodj meg, a várakozás nagyon is fontos időszak!” valószínűleg rövid úton elküldenénk őt egy olyan helyre, ahol ő is nyugodtan várakozhat kedvére. Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem,
“ha valakinek meg akarod ismerni az igazi jellemét, nem kell mást tenned, mint megvárakoztatnod”
A nagy rohanásban (újabb klisé!) elhitették velünk, hogy egyetlen dolog számít: a cél elérése. Pedig az oda vezető út, ami magában hordozza a várakozást a beteljesedésre, éppen olyan fontos. Nem véletlen, hogy az Egyiptomból való szabadulás után a választott nép nem vehette birtokba rögtön az ígéret földjét, hanem negyven évig vándorolniuk kellett a pusztában. Nagyon fontos időszak volt ez! A várakozás az ígéretek beteljesedésére megtanította őket bízni Istenben, és lemondani a saját elvárásaikról, önzőségükről. Megtanulták elengedni az elképzeléseiket, terveiket, és megtanulták, ha rábízzák magukat Istenre, sokkal többet kapnak, mint amit valaha is el tudtak képzelni. Érted már, hogy Isten miért nem olyan, mint egy csokiautomata? Hogy miért nem úgy működik az imádság, hogy csak elrebegsz egy Miatyánkot, és máris az történik, amit kérsz?
Megtanulni várni nekünk különösen is fontos. Ugyanis elszoktunk tőle. Elszoktattak. A hirtelenség kultúrájában, az itt és most “akarom, mert megérdemlem” világában, ahol “nincs idő a fájdalomra”, nagyon is szokatlan, hogy Jézus azt kéri tőlünk: várj! Jönni fogok, bízz bennem! Neked csak az a dolgod, hogy várj! A várakozás fontos! Kitágítja a szíved, önzetlenné teszi az imádságod. Ha ezt megtanulnánk, megújulna az imaéletünk.
(Másodközlés. Megjelent az Ösvény magazinban.)
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás