Mindenszentek, majd Halottak napja. Gyertyagyújtás a temetőben, egy Miatyánk a sírnál, kedves emlékek felidézése azzal, aki elment. Majd mi is elmegyünk haza, a szívünkben egyfajta édes-szomorú béke érzésével. A hangulat kitart néhány napig, ilyenkor csendesebbek, nyugodtabbak vagyunk, és befelé figyelve elmélázunk az élet múlandóságán.
De azt gondolom, ezek külső kellékek. Az a feladatuk, hogy ráirányítsanak az ünnep igazi értelmére, ami nem más, mint, hogy van mennyország, és akire emlékezünk, már ott van! Merünk belefeledkezni ebbe az örömbe? Át tudjuk élni annak boldogságát, hogy a barátunk/ rokonunk már a Jóisten mellett lehet? Nem könnyű ezt elhinni, még kevésbé logikus, hogy a sír mellett állva ez legyen az első, ami beugrik.
Földi szemmel nézve szerencsésnek mondhatom magam, eddig az életemben csak két igazán közeli embertől kellett elválnom. Az egyik a nagymamám, aki öt évvel ezelőtt hunyt el. Különösen szerettem őt, és becsültem a mindent eltűrő, alázatos, türelmes természetéért, nagy szívéért és életszeretetéért. Szerette a családját, négy gyermekét, tíz unokáját, húsz dédunokáját, a család volt az ő eleme. Sosem akartam azzal szembesülni, hogy egyszer el kell őt engedjem, de utólag visszanézve, az isteni kegyelem már a halála előtt úgy munkálkodott, hogy a búcsú tökéletes legyen.
Én abban az évben külföldön éltem, keveset hallottam a nagyszüleimről. Egy nap levelet hozott a posta, nagymamám remegő kézírását. A levélben jótanácsok voltak az életre, a mai napig őrzöm. Aztán teltek a hónapok, hazatértem. Élményektől gazdagon alig vártam, hogy mindent megosszak a családommal, barátaimmal, de anyukám javaslatára legelsőnek a nagyszüleimet hívtuk meg ebédre: mondván, ki tudja, meddig lesznek még velünk, legyenek ők az elsők, akik hallják a mesémet.
Eljöttek, és ahogy az lenni szokott, mindent töviről-hegyire el kellett mondanom. Nagymamám ekkor még teljesen jól volt, egy hét múlva kórházba került, két hét múlva meghalt. Lesújtott a hír, de ugyanakkor hatalmas hálát éreztem, hogy egy évnyi távollét után még egyszer tudtam vele beszélgetni. Az elkövetkezendő hetek néma vívódásban teltek, aggódtam özvegyen maradt, kilencvennégy éves, vak nagypapámért, és próbáltam összekaparni az emlékeimet. Azon eszembe se jutott agyalni, hogy hol lehet a Nagyi.
Mígnem egy teljesen átlagos éjjel álmodni kezdtem: egy családi találkozón voltunk, a terem tele nagybácsikkal, unokatestvérekkel, kicsikkel és idősekkel. Olyan zsúfolt volt a szoba, hogy alig vettem észre, a tömeg középpontjában nem más sürög-forog, mint a nagymamám. De nem ám öregen-betegen, mint utóljára láttam a kórházban! Okkersárga kosztümöt viselt, azt, amelyiket már vagy tíz éve nem láttam rajta, hatalmas kék gyöngysorral. A haja valamiért sötétebb volt, mint az életben, de ugyanaz a dauerolt fazon. Fiatalos, üde, és nagyon elragadó látványt nyújtott, nem csoda, hogy mindenki vele akart lenni. Én nem is mertem hozzá közelíteni, hagytam, hadd környékezzék meg a többiek.
Ám ekkor azt éreztem, a nagymamám engem figyel. Éreztem a tekintetét magamon, és ő már ott is termett mellettem. Azt mondta, menjünk el beszélgetni. Azzal belémkarolt, és sétálni kezdtünk. Már nem tudom pontosan felidézni, miről volt szó, kérdeztem őt az élet nagy kérdéseiről, a jövőmről, a párkapcsolatomról…nem válaszolt se igennel, se nemmel, csak mosolygott, és azt mondta: -Ne félj, minden rendben lesz, jó helyen vagy. És abban a pillanatban megértettem, hogy a mennyben vagyunk.
Olyan jó érzés kerített hatalmába, hogy nehezemre esett felébredni az álomból, igazából maradtam volna még a családi találkozón. Mikor kinyitottam a szemem, sírni kezdtem örömömben, és úgy éreztem, hogy a Nagyi a mennybe jutott. Hiszen úgy láttam őt, ahogyan a földön a legboldogabb volt: gyermekei, unokái körében, fiatalon, egy tál süteménnyel. És azt gondolom, a Jóisten pont azt fogja megadni nekünk az ő országában, amiről tudja, hogy kiteljesít minket.
Lehet, hogy az álmom csupán az én tudat alatti gondolataim leképeződése, de az is elképzelhető, hogy Isten üzenete. Majd egyszer erre is választ kapok, de talán nem is ez a legfontosabb. Ami igazán számít az, hogy amikor meglátogatom a sírját, eszembe jut, milyen boldog lehet, és ettől én is jókedvre derülök. Ezáltal számomra a Halottak Napja új értelmet kapott.
Unger Anna
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás