Öt éve jött ki a mozikban egy olasz film, “Habemus papam” címmel. Nagy várakozással ültem be megnézni, de csalódnom kellett (leginkább azt nem értettem, hogy miért írták rá, hogy vígjáték). Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy de jó lenne végre egy olyan film az egyházról, amiről nem ordít, hogy az alkotóknak fogalmuk sincs, hogy hogyan mennek a dolgok az egyház berkein belül, és ami legalább egy picit ráérez azokra a kérdésekre, amik valóban foglalkoztatnak minket. Sajnos megint úgy tűnik, hogy egy ilyen filmre még még várnunk kell.
Emlékszem egy pap barátom mesélte, hogy egyszer bejelentkezett nála a plébánián egy magyar forgatócsoport, akik az egyik hazai sorozatba akartak néhány templomi jelenetet felvenni. Természetesen megengedte, és rögtön meg is ragadta az alkalmat, hogy bepillantson a kulisszák mögé: beült hátulra a padba, hogy megnézze mit ügyködnek. Hát nem bírta sokáig. Már akkor nehéz volt türtőztetnie magát, amikor a filmben szereplő pap úgy szólította meg a templomba betérőt, hogy “Gyermekem!” (2016-ban nincs élő pap, aki így hívná a híveket), de a türelme ott fogyott el végleg, amikor a másik szereplő rosszul mondta el a Miatyánkot (komolyan! A Google világában!!). Ekkor felajánlotta, hogy szívesen átnézi, és kijavítja a forgatókönyvet. Nem tudom ezt a lépést kihagyták-e az HBO-nál, de azért nem egyszer ráncoltam a szemöldökömet. A teljesség igénye nélkül: jó, értem, hogy konzervatív az ifjú pápánk, de a pápai Tiarát évtizedek óta nem használják, a legutolsót VI. Pál bocsátotta jótékony célú árverésre (és nagyjából ugyanez igaz a filmben látható palástra is – ilyet még én sem láttam pápán). Elvileg lehetséges lenne, hogy a Szentatya csináltasson magának egyet (vagy visszaszerezze Washingtonból, ahogy a filmben van), de ahogy én látom a napjaink egyházát, jelenleg
még a cölibátus eltörlésének is nagyobb esélye van.
Hát még a lábcsók! És az a cipő! Már az 1960-as években is ódivatúnak számított! Nem hiszem, hogy újra be lehetne vezetni. És persze cigizik, mert azért modern is akar lenni. Ráadásul rögtön gyónás után, ahol elmondja, hogy egyetlen bűne, hogy a lelkiismerete semmivel nem vádolja. Cö-cö-cö. (Amire aztán megkapja a feloldozást, pedig jog szerint nem lehetne feloldozni, hiszen ha nincs bűn, minek a feloldozás?) Vagy azért cigizik, hogy még nagyobb legyen a kontraszt, a botrány? Hát, ha így is van, aligha jön be. Tudtátok, hogy a XX. század egyik nagy szentje, XXIII. János láncdohányos volt? (Nem követendő példa, természetesen, de nem is botrány.) Az már csak apróság, hogy évszázadok óta nem volt az egyházban ilyen fiatalon megválasztott pápa, akinek persze a hite sem az igazi (a filmben amúgy ezzel több szereplő is így van). Lehetséges ez? Hát elvileg lehetséges, hogy ma este az UFÓ-k lerohannak minket, de azért nem valószínű (aludj nyugodtan!). Tudniillik ahhoz, hogy valaki pápa legyen, a mai jogszokás szerint bíborosnak kell lennie, és ahhoz, hogy bíboros legyen, igencsak hosszú utat kell bejárnia (az egész világon alig több, mint száz bíboros van). Ez a legmagasabb kitüntetés az egyházban. Olyanok kapják meg, akik teológiai munkásságuk, vagy személyes érdemeik alapján alkalmasak rá. Ők általában nem fiatalok, és főképp igencsak kipróbált emberek, és nem jellemző rájuk az ilyen mértékű kételkedés. Közülük kerül ki évszázadok óta a pápa. Namost. Mennyi az esélye, hogy valaki a negyvenes évei elején megkapja a bíbort, sőt a pápaságot? Mint említettem: ne készülj UFÓtámadásra!
hirdetésTermészetesen a filmnek vannak érdemei is. Vannak erős jelenetek, jó színészi játékok, és – ami leginkább tetszett – van néhány kifejezetten vicces mondat, amiken jókat derültem. Például amikor Voiello próbál állást találni a pápa gyerekkori nevelőjének, és ezt mondja:
“Kitalálunk neki valami pozíciót – errefelé nem szűkölködünk képzelőerőben.”
Azért is derültem olyan jót ezen a mondaton, mert egyházi berkekben ismert az anekdota a hatvanas évekből, amikor egy újságíró megkérdezte a pápát, hogy hányan dolgoznak a Vatikánban. “Körülbelül a fele.” hangzott a válasz. Neki, mármint Voiellonak, van egy másik jó mondata is: “A pápai enciklika olyan, mint Proust Az eltűnt idő nyomában. Mindenki idéz belőle, de senki sem olvassa.” Ez szerintem telitalálat. Ezek mellett van néhány dramaturgiailag kifejezetten jó jelenet. Például az, amikor a bíborosok beszélgetnek a pápajelöltekről, szerintem ügyesen van felépítve, és nagyon emberi. El tudom képzelni, hogy pont így beszélnek egy-egy pápaválasztáskor. Vagy amikor újra találkozik gyerekkora kedves nevelőjével, aki arra buzdítja, hogy vegye komolyan a küldetését (amúgy ennek az apácának vannak jó mondatai).
A rendezőnek érezhetően jó érzéke van a jelenetek megkomponálásához, és éppen ezért ami talán a legjobban zavart benne, hogy mindeközben a pápa alakja annyira emberi akar lenni, hogy már bicskanyitogató módon, és főleg hiteltelenül arrogáns.
Ezt elég gagyi megoldásnak gondolom. Nem zavar, hogy cigizik, még az sem, hogy szereti a tradicionális öltözéket, és nem kell, hogy szerethető figura legyen, de a Jude Law által megformált karakter olyan bunkó, hogy hiteltelenné teszi a figurát, a film belső, saját világát rombolja szét. A való életben ilyen stílussal nem jutott volna el ebbe a pozícióba.
Szóval értékeljünk! Botrány? Nem hiszem. Izgalom? Hát az igazi még várat magára. Nem zárom ki, hogy a következő részek javítanak az összképen, de bizony nagyon bele kell húzniuk az alkotóknak.
hirdetés
