Blog, Hodász András

Az én történetem

Hivatáshétvége van, ilyenkor a kispapokat országszerte kiküldik egy-egy plébániára, hogy tanúságot tegyenek a meghívásukról. Ugyan már nem vagyok kispap, de talán van, akit érdekel, hogy anno miért döntöttem én is Jézus mellett.

Sokan számolnak be arról a hivatástörténetükben, hogy amióta az eszüket tudják, papok akartak lenni. Már az oviban paposat játszottak, miséztek, eskettek, ilyesmi. Na én nem ilyen voltam. Az oviban rendőr akartam lenni, a suliban színész, majd tanár. Tizenhat évesen merült fel először bennem a hivatás gondolata, akkor tértem meg ugyanis, egy karizmatikus dicsőítő alkalmon. Amikor megtapsztaltam Isten valóságos jelenlétét, többé már nem tűnt annyira extrém dolognak, hogy egészen neki szenteljem az életemet. Ekkor azonban még elhesegettem magamtól a gondolatot. Nem tűnt ugyanis túl logikus lépésnek, tudniillik nem voltam az a tipikus papnak való kölök. Tudniillik állandóan szerelmes voltam, tucatszám gyártottam a (rosszabbnál rosszabb) szerelmesverseket, és általában én voltam a party középpontja. Az akkori elképzelésem szerint egy pap ennek pont az ellenkezője lett volna. (Mára már tudom, hogy Isten mindenféle embert hív, és aztán nem formálja át a személyiségünk alapjegyeit, hanem felhasználja azokat a szolgálatban.) Szóval sikerült elaltatnom magamban a hivatás gondolatát, ami legközelebb érettségi környékén jelentkezett, igencsak erősen. Be kellett ugyanis adni a jelentkezési lapokat, és én akárhogy böngésztem az egyetemek listáját, egyik se tetszett igazából, a szemináriumon kívül. Végül szüleim hathatós rábeszélésére

“Legyen azért egy normális diplomád is, hátha meggondolod magad…”

ismét félretettem a hivatás gondolatát, és bejelöltem a magyar-kommunikáció szakot. Miközben az egyetemen tanultam, és éltem az egyetemisták mindennapi életét (tanulás, bulik, koncertek, szerelmek), újra és újra felbukkant a gondolat, hogy nem vagyok a helyemen. Olyan dolog volt ez, amit sokszor magamnak sem vallottam be. Emlékszem egyszer a barátnőm egy vita során a fejemhez vágta, hogy olyan érzése van, mintha egy pappal járna, mert állandóan Istenről beszélek. Ezen meglepődtem. (Nem ezért szakítottunk.) Emellett az állandóan jelenlévő belső nyugtalanság mellett tapasztaltam olyan konkrét jeleket, amelyek ismét csak a papság felé fordították a figyelmemet. Elkezdtem lelkigyakorlatokra járni, tisztázni a hivatásomat. Ebben az időben rájöttem, hogy Istentől lehet jelet kérni, hát kértem is, és ő adott. Aztán kértem újra, és Ő újra adott. Ezt játszottam mintegy két éven át. Majd egyszer, amikor elmentem egy vidéki kisvárosba, szentségimádásra, megkaptam az utolsó jelet, ami pontot tett a dolog végére. A következő történt: hallottam egy nagyon áldott közösségről, akik sokat prófétálnak és gyógyulások is történnek a közbenjáró imádság alatt. Arra gondoltam, hogy elmegyek hozzájuk, ahol senki nem ismer, és akkor Isten majd üzen nekem, hogy papnak hív-e. El is mentem (ez majdnem három óra autóút volt), beléptem a templomba, és letérdeltem hátul. Kint volt az oltáriszentség, zajlott a dicsőítés, még nem kezdődött meg a közbenjárás. Azonban egyszer csak az egyik dicsőítő megszakítva az éneket, a következőt mondta a mikrofonba:

hirdetés

“Van közöttünk egy egyetemista fiú, aki azért jött, hogy Istentől jelet kérjen. Azt üzeni neked Jézus, hogy nincs több jel, tudod, hogy mire hívlak.”

Paff. KO. Végem volt. Kóvályogva mentem haza. Ezután egy imában végleg letettem Isten kezébe az életemet, és a legfontosabb jelet csak ezután tapasztaltam: végtelen belső békét, és azt az érzést, hogy a helyemen vagyok. 

Nem tudom, hogy foglalkoztat-e téged a hivatás gondolata, de ha újra és újra visszatér, ha nem hagy nyugodni, akkor fontos, hogy tudd: nem lehetetlen, hogy Isten papnak hív. Megtörtént már mással is. 😉

 

Hodász András atya

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

2 hozzászólás

  • Válasz Dr.Leitner Tünde 2018. 04. 24. 05:18

    Dicsértessék..!
    Az Örökkévaló,Egy Igaz Isten áldása,szeretete,öröme,békessége és jósága legyen András atyával életének minden napján!!!
    „A papi hivatás titok. Egy csodálatos csere (admirabile commercium)
    Isten és az ember között. A pap Krisztusnak adja emberségét, hogy Krisztus föl tudja azt használni a saját maga számára, mint az üdvösség eszközét, szinte másik önmagát alkotva belőle. Ha sikerül megértenünk ennek a „cserének” a titkát, akkor érthetjük meg, mi történik abban a fiatalban, aki meghallja a hívást: Kövess engem! És ezért mindent megtagad Krisztusért. Abban a biztos tudatban, hogy ezen az úton embersége kiteljesedik” (Szent II. János Pál)

  • Válasz Szilárd 2018. 04. 26. 17:26

    Kedves András Atya!

    Dicsértessék a Jézus Krisztus!
    Arról esetleg lehet tudni, hogy miként kell a kért jelet “olvasni/felfedezni”, akár példával, akár konkrétan? Illetve, hogy melyik vidéki közösségről van szó, ahol végső megerősítést kapott?
    Válaszát előre is köszönöm!

    Kívánom, hogy mindenkor boldoggá tudja tenni Urunkat!

    Üdvözlettel: Szilárd
    (vbpracingteam@freemail.hu)