Közvetlen stílusa, vidám természete és hamisíthatatlan székely humora miatt sokan igazi példaképként tekintenek rá. Belekóstolt a szerzetesi életbe Németországba, hogy utána Magyarországon terjessze Isten szeretetét. Interjú Miklós Zalán atyával, Nagymegyer plébánosával.
Nagyjából van rálátásod, hogy Ceaucescu Romániájában milyen volt katolikusnak és magyarnak lenni?
Magyarnak és katolikusnak lenni Ceausescu Romániájában, mindkét oldal „kisebbséginek” számított.. Romániában a katolikusok az ortodoxokkal szemben-, a magyarok a románokkal szemben létszámban kevesebben vannak. Még nagyon fiatal voltam, csupán kilenc éves, amikor a rendszer megbukott. Sok mindenre nem emlékszem, de arra igen, hogy a hit számunkra egyben magyarságunkban is megmentő erő volt. A templomban éltük meg nem csak a hitünk megvallását, de egyben magyarságtudatunkban is ott erősödtünk. Nem voltak nyilvános „magyaros” ünnepeink, megemlékezéseink csak a templomi környezetben. Székelyföldön születtem, székelynek mondom magam, ugyanakkor nincs bennem úgynevezett székely öntudat. „A székely is magyar csak egy kicsivel több.” (nevet). Tehát a Ceaucescu-érában születtem, ebben nőttem föl, de Valaki sokkal előbb szeretett, mint hogy én ráeszméltem volna a világomra.
A szüleid hívő emberek?
Édesanyám református, olykor eljárt a szomszéd faluba Istentiszteletekre, Úrvacsorát venni is, de mondtam neki, többször gyerekkoromban és azóta is, hogy már kvázi katolikus, mert rózsafüzér társulatba járt imádkozni. Édesapám katolikus, hitét a maga módján megélő ember volt gyerekkoromban, azóta nagy változáson ment át.
Mit szólt a családod a hivatásodhoz?
Sem előtte, sem utána nem ellenezték, de nem is voltak elragadtatva. Úgy fogták fel, hogy a gyerek választott egy „foglalkozást.”
Volt valaha barátnőd?
Volt persze, én is normális fiatal voltam. Még azt is mondják, hogy jóképű (nevet). Próbáltam lányokkal ismerkedni, mert nyitott voltam a világra. Tudtam, ha Isten papnak hív, biztos erőt ad ahhoz, hogy ezen az úton végigmenjek, de ha csak én gondolom, hogy pap kell legyek és ezért nem nézek lányokra, akkor örökre frusztrált ember leszek, aki nem tudja mit jelent szeretni egy nőt, tartozni valakihez. Tehát, akkor hogyan fogom a cölibátusom megélni?
Öcsém volt az, aki elvitt „diszkóba”. A leginkább megpróbáló esemény az volt, amikor bérmálásra készülve a plébánosom megkért, hogy felkészítő után kísérjek haza egy lányt a szomszéd faluba. Hát én onnantól kezdve két és fél éven keresztül kísérgettem. Szembesültem azzal, hogy ez a lány jobban érdekel, mint kellene. Úgy rendesen elcsavarta a fejem, de közben ministráltam, papok között voltam és papnak is készültem. A plébánosom azt mondta, hogy ha Istentől való dolog, akkor megmarad. Érettségihez közeledtünk, nem tudtam volna elképzelni olyan foglalkozást, ami illett volna hozzám. Csak a papság volt, amihez affinitást éreztem, de közben ott volt a lány, nagyon sokat beszéltünk erről. Végül nem adtam be érettségi után a szemináriumi jelentkezésem, helyette Msgr. Tamás József püspök atya a püspök titkára lettem. A mellette töltött egy évem alatt megszületett a döntésem és jelentkeztem a szemináriumba.
Később megismerkedtél a Krisztus Légiósai szerzeteseivel. Mit tapasztaltál ott?
Közben az életünk másként alakult és Magyarországon megismerkedtem a Légió papjaival. Akkor kezdett a lelki életem felfelé ívelni. Rájöttem, hogy ilyen pap akarok lenni, olyan akartam lenni, mint ők. Spiri atya (Msgr. Schönberger Jenő mostani szatmárnémeti püspök) ajánlásával jelentkeztem novíciusnak, és egy évet Németországban, Bad Müenstereifelben, töltöttem. Ez idő alatt megismertem azt az Istent, Aki átölel, Aki a tenyerén hordoz. És az istenképem megváltozott, de az emberképem is. Ahogy jobban megismertem a rendet, rádöbbentem, én nem tudom elképzelni, hogy ezt az Istent idegen embereknek hirdessem, ezt az Istent nekem magyar földön kell hirdetnem, mert erről az Istenről mindenkinek hallania kell itthon is.. Így egy év képzés után Bad Müenstereifelből hazajöttem a Váci Egyházmegyébe.
Most Nógrádmegyeren és környékén szolgálsz, egyéb megbízatások mellett. Milyen a kapcsolatod itt a hívekkel? Mennyire vagy közvetlen kapcsolatban velük?
Ez az első plébánosi helyem, ahol önálló vagyok, hirtelen belecsöppentem négy falu lelki irányításába. Nagy kihívás, féltem is tőle. De nem én vagyok a központ, én csak egy eszköz vagyok Isten kezében. Azt tapasztalom, hogy nagyon közvetlen vagyok és ezáltal sebezhető is. Közvetlenségem sok embert megfog, de valakiket visszariaszt. Amikor idejöttem, az első polgárőr bálon úgy mutatkoztam be, hogy végigtáncoltam az éjszakát. Azért hajnali kettőkor mondtam, hogy másnap szolgálnom kell. Másnap, aki nem volt bálban az is tudta, hogy mekkorát táncoltam, és sokan kíváncsiak voltak, hogy milyen lesz a mise. Amikor jöttem ki a templomból, odajött egy ember és azt mondta: „Atya, amikor az éjszaka táncolt azt hittem maga ma nem prédikál.” Tehát tele voltak és vannak ma is kíváncsisággal és talán egyesek előítélettel. Vállalom magam, úgy ahogy vagyok, mert a Jóisten emberségemben hívott meg a szolgálatra.
Érezted már magad magányosnak, itt egyedül a plébánián?
Magányosnak talán sosem éreztem magam. Voltak nehéz perceim és biztosan lesznek is, de talán pont azért, mert közvetlen vagyok, elég sok helyre van meghívásom. Akár este 10 órakor is képes vagyok elmenni, mert jó azokkal az emberekkel együtt lenni.
Mit gondolsz, egy hívő embernek könnyebb feldolgozni egy közeli hozzátartozójának az elvesztését?
Ha valóban hívő emberről beszélünk, akkor neki sokkal könnyebb. Mert tudja, hogy Kinek és mit hisz. De persze hogy fáj, ugyanakkor ott van a vigasztalás reménye. A gyász inkább a saját gyászunk, talán magunkat siratjuk, sokszor talán ezért nem tudjuk elengedni. De tudom, hogy egy olyan helyen van, amit fel sem tudok fogni. Szent Pál azt mondja, hogy emberi szem nem látta, fül nem hallotta, emberi elme föl nem fogta, mindazt a jót, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.
Az az Isten, Akit én ismerek, Aki ennyire szeret bennünket, az nem lehet annyira embertelen, hogy nincs túlvilág. Egyszerűen nem tudok hinni abban, hogy nem létezik mennyország, mert mit ér a földi életem, ha éltem X évet és ennyi volt? Az én Istenem ezt nem engedi, ő azt mondja, hogy örökké fogsz élni.
Hogyan képzeled el a mennyországot?
Buli. Happy. Egy Zöld Pardon hozzá képest semmi. A legjobb buli, ahogy Böjte Csaba atyától hallottam egyszer. Kikönyöklünk a mennyország ablakán és onnan nézzük azt, hogy ott lent, akik fontosak a számunkra, mit csinálnak. Elképzelhetetlenül nagy ott a boldogság, és ennek a részesének lenni a legjobb érzés lehet, lesz, de már most az, az ember életében…
Készítette: Soós László
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás