Amikor az oltárnál elmondjuk az eskü szövegét, akkor vajon tényleg komolyan gondoljuk: jóban-rosszban? Eszünkbe jutna akár egy percre is, hogy a következő tizenöt év inkább több rosszat tartogathat a számunkra?
Életem egyik legmegrendítőbb élménye vadidegen emberekhez kötődik. Egyik nyáron egy csendesnapra kísértem el nagypapámat, ő tartotta az áhítatot. Hamarabb érkeztünk a helyszínre, így leültünk a teraszon várakozni. Hirtelen egy középkorú nő jött oda hozzánk. Őszinte kék szemeiből csak úgy ragyogott a boldogság! Felismerte nagyapámat, tudta, hogy jövünk. Amikor leült velünk szembe beszélgetni még egyikünk sem sejtette, hogy milyen megható is az ő története. Mesélt a hitéről és a házasságáról. Egy olyan házasságról, amelyet én legvadabb álmaimban sem tudnék elképzelni. Elmesélte, hogy házasságuk első tizenöt évében a férje szinte minden este csúszva jött haza a kocsmából.
Tizenöt év??- csak egy szám, de mégis felfoghatatlanul hosszú idő. Tizenöt év szenvedés, kesergés, könnyek, imák. Iszik, megbánja, megígéri, hogy soha többet, aztán újra csalódni kell benne.
hirdetésPróbáltam emészteni az információt, de szinte lehetetlen volt. Csak néztem a nőt, ahogyan mosolyog és körüllengi az a megfoghatatlan béke.
-Sokan mondták, hogy váljak el -mesélte. -De erre én mindig azt válaszoltam, hogy ott a templomban fogadalmat tettem Istennek: jóban-rosszban. Nem hiába ragaszkodtam a templomi esküvőhöz.
Le voltam sújtva. Főleg magamtól és attól a döbbenetes felismeréstől, hogy én talán nem lettem volna erre képes. Vagy mégis? Képes lennék rá? A saját erőmből semmiképpen sem. De ez a nő nem volt egyedül. Nem volt egyedül abban a tizenöt évben, hiszen Isten megadta neki a reményt, a hitet és az erőt. A kitartása pedig meghozta gyümölcsét. A férje letette a poharat. Tizenöt év kellett hozzá, de mégis.
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás