Egy közösségi hétvégén voltunk a nyaralónkban, és az egyik reggel megláttam, ahogy közülünk az egyik srác egy kerti széken üldögél kint a korai napsugarakat élvezve. Sokat nem kellett gondolkodnom, hogy vajon mit csinál.
Rögtön ez volt az első gondolatom: „Ahh, de jó lenne, ha erre én is rá tudnám venni magam!” Elvonulni egy kicsit a „tömegből”, elcsendesedni, nem csak vészhelyzet esetén imádkozni, hanem egy kicsit dicsőíteni, nyugalomban lenni az Istennel, kettesben.
Valamiért ettől nem függünk (tisztelet a szerencsés kivételnek). Valamiért állandóan találunk izgalmasabb, fontosabb dolgokat. Találkozunk… intézkedünk… eszünk… melózunk… sportolunk. Persze ez is fontos, de mindezek elé be tudunk illeszteni egy kis imát, elcsendesedést? Annyival jobb kedve lesz az embernek akár egy pár perces elmélyülés után! Akkor miért nem nyúlunk mindig ehhez a gyógyszerhez? Amit bárhol, bármikor megkaphatunk? Miért nem ettől vagyunk függők? Miért ritka, hogy elvonási tüneteink vannak, ha már öt napja nem voltunk misén (bezzeg a kávé meg cigi…?), vagy elfelejtettük a reggeli ima-adagot? Miért csak akkor vesszük be az isteni gyógyszereket, amikor mi nem tudjuk megoldani a dolgokat?
Szeretném ezt a függőséget, hiszen ez isteni… Ez az a függőség, ami ténylegesen, hosszú távon tesz boldoggá. Egyszerre gyógyít, vigasztal, akár felpörget. A legjobb drog lehetne!
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás