Sokszor rámjön az elmélkedés… csakúgy eszembe jutnak dolgok rövidebben, hosszabban. Kérdések, hasonlatok, emlékek, elképzelések, jövőképek… Legutóbb a bizalomról filozofálgattam.
Nap közben millió olyan dolog történik velünk, amit alapvetően nem sorolunk „bizalom” kategóriába, mégis az. Egészen apró dolgokra gondolok:
Felszállunk a buszra, amit egy idegen vezet, és bízunk benne, hogy tényleg vigyáz az életünkre, biztonságunkra.
Étteremben, kifőzdében eszünk, és reméljük, hogy senki nem őrült meg, és mérgezte meg az ebédünket.
Nem nézegetjük a boltban a visszakapott pénzt, hogy nem hamis-e.
Kapaszkodunk a buszon, és nem félünk, hogy halálosan fertőző betegséget kapunk el.
Megvesszük a könyvet, anélkül, hogy átnéznénk, megvan-e minden oldala.
Hordjuk ruháinkat, és tudjuk, hogy nem fog szétszakadni hippszhoppsz nap közben egy rossz mozdulattól.
Jó, jó, ezek bizarr, apró kis hülyeségek.
Mégis, azt nem tudjuk ennyire magától értetődőnek venni, hogy az Isten számon tartja a hajunk szálát is.
Mégis sokszor félünk, hogy nem fognak jól alakulni a dolgok.
Mégis túlagyalunk kérdéseket.
Mégis gyakran elfelejtjük, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.
Olyan jó lenne, ha ez a hétköznapi bizalom, vagy a gyermeki bizalom itatná át a perceinket, napjainkat az Istennel kapcsolatosan is. Ha nem kérdeznénk, csak beengednénk az életünk legapróbb négyzetcentimétereire is. Fenntartások nélkül, ahogy a buszvezetőre bízzuk az életünk.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás