Miért maradnak ennyien szinglik? - interjú Székely Andrással - 777
Interjú

Miért maradnak ennyien szinglik? – interjú Székely Andrással

Nem új jelenség hazánkban, és a legtöbb fejlett országban sem a születések alacsony száma, a válások arányának a növekedése, a családalapítás időpontjának kitolódása. Tehát egy szó, mint száz: a családok válságban vannak. De van, ami megkülönböztet minket, magyarokat a többi hasonló helyzetben lévő országtól: Sokkal több gyermeket szeretnénk, mint amennyi végül megszületik. Más országokban jóval kisebb a különbség a megszületett és a kívánt gyerekek száma közt. Miért van ez így, és merre van az előre? Erről kérdeztük Székely Andrást, a Népesedési Kerekasztal elnökét, a Három királyfi, három királylány mozgalom képviselőjét.

szekely-andras(1)Mi ennek a különbségnek az oka?

Pontosan e miatt jött létre a „Három királyfi, három királylány” mozgalom, hiszen kimutatható, hogy minél magasabb a végzettség – főleg a nők körében –, annál nagyobb a különbség a tervezett és a ténylegesen megszületett gyerekek száma között. Ez mutatja, hogy itt van valami társadalmi probléma, amit meg kellene oldani. Első körben támogatni kellene a sokszor hangoztatott munka és magánélet összeegyeztethetőségét. Ma már sok nő nem csak otthon szeretne dolgozni, ezért tanul tovább, külön ki kell emelni, hogy több nő jár a felsőoktatásba, mint férfi. Amit ott megtanultak, azt szeretnék később használni is. Ez nem csak az ő érdekük, ez a társadalomnak is érdeke. Hiszen az egyetemi oktatás egy komoly befektetés, ami a munkavállalás ideje alatt térül meg. Vegyük például Franciaország helyzetét, egész Európában náluk a legmagasabb a születések aránya. Ott nagyon jól megoldották a munka és magánélet összeegyeztethetőségét, a legfontosabb talán a részmunkaidős állások és a távmunka lehetősége. Nálunk nagyon alacsony, a fejlett országok között a legalacsonyabb az atipikus munkavállalási lehetőségek száma.

A nők munkába állása valóban csak most kezdődött? Az előző évszázad elején is már elég sok nő dolgozott.

De nem ilyen arányban, valamint akkor még kevésbé volt jellemző a kétkeresős családmodell. Manapság általában egy fizetésből „nem lehet” megélni. Persze a „lehet” szó ebben az esetben elég szubjektív, hiszen nagyon sok dolog van, ami nem szükséges egy család fenntartásához, de a fogyasztói társadalom ezt diktálja. Kétségtelen, hogyha egy társadalomban, ahol bizonyos tárgyakkal – telefon, tv… – mindenki rendelkezik, akkor az, aki ezekből a javakból nem részesül, az perifériára szorulva érzi magát. Tehát ahhoz, hogy ezeket a családok megteremtsék, általában két keresőre van szükség. Ebből a szempontból a munkába állás nagyon is számít. Az, hogy a nők is dolgozhatnak, leginkább a huszadik század feminista mozgalmainak egyik sok előnnyel járó eredménye. Mostanra azonban sok nőnek már nincs választása, hogy szeretne-e munkába állni, mivel a társadalom belekényszeríti őket. Elgondolkodtató, hogy ha ma egy fiatal lány azt mondja,  otthon dolgozna, arról hogyan gondolkodik a környezet.

Ma azt az érzést sugallja a társadalom, hogyha egy lány fiatalon családot vállal, akkor kiszolgáltatottá válik, nem lesz igazán jövője. Mintha az otthonmaradás, a gyermekvállalás, a család ellátása az egy másod-, harmadrendű tevékenység lenne, mintha ezzel bezárná magát egy csapdába.

A fiatalkori házasságkötés gondolata valóban nagyon idegenül hat a legtöbb mai fiatal számára, ez a házasságkötések idejének kitolódásán is rendesen meglátszik.

Igen, most már az – ahogy mondják – első házasságkötés időpontja 30 év fölé tolódott, ez még régen a 20-as évek eleje volt. Persze ennek több oka is van, ne felejtsük el például azt sem, hogy a ténylegesen egészségben leélt életévek is kitolódtak. Hosszabb az idő, amit itt töltünk a földön, így a családalapítás előtti, mondjuk úgy „előkészülő időszak” is megnyúlik, ha azt vesszük, mindenkinek több ideje van választani. Azonban van egy sajnálatosan szomorú tény, hogy a nők biológiája ezt a folyamatot nem követi le. Ezzel nincs mit tenni, a biológiailag legalkalmasabb időszak a szüléshez még továbbra is a 20-as évek eleje, közepe.

Említette, hogy Franciaországban kiemelkedően magas a születések száma, azonban egész Európát nézve azt látjuk, hogy elég nagy a szórás. Magyarországhoz hasonlóan alacsony a születések száma például Olaszországban, ami elég meglepő. Azt gondolnánk, hogy ott még mindig sokkal jellemzőbb például a nagycsaládok tradíciója. Minek a függvénye, hogy melyik országban hogyan alakul a születésszám? Például a szociálpolitikának mekkora jelentősége van?

A szociálpolitika is fontos, de csak egy tényező a sok közül. Visszatérnék egy kicsit Franciaországhoz, mert nagyon jó példa.

Azt szokták mondani, hogy a sok születés egyik oka, hogy náluk a családtámogatási rendszer nem pártpolitikai kérdés. Teljesen mindegy, hogy ki van hatalmon, a családpolitikai rendszer ugyanúgy működik. Itthon hiába lehetek biztos abban, hogy 2-4 év múlva mi lesz, gyereket az ember hosszabb időre vállal.

Ez egy olyan bizonytalansági tényező, ami erősen hátráltatja a gyerekvállalást. A szociálpolitikának tehát ilyen értelemben fontos szerepe van.

A másik, ami miatt Magyarország és Olaszország is bajban van, hogy mi is és ők is elég konzervatív társadalom vagyunk. Ezért a hagyományos nemi szerepek is sokkal inkább jelen vannak a gondolkodásunkban, aminek van előnye, de nagyon sok hátránya is lehet. Hiszen – ugyan én magam is konzervatív gondolkodásúnak tartom magam a hagyományos szerepek szempontjából – a család és a munka összeegyeztetése a társadalmi elvárásokkal együtt így sokkal nehezebb. A hagyományos családban a férfi elsődleges feladata a család eltartása, a nőé pedig a család melegének a biztosítása. De mindez úgy, hogy a nő közben teljes állásban dolgozik máshol, gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Ha egy nő munkahelyen is bizonyítani akar, biztosítani kell neki a lehetőséget, de az elvárás ugyanúgy megmarad vele szemben, hogy lássa el az otthoni teendőket olyan szinten, mintha főállású édesanya lenne.

Mindemellett a férfiak helyzete sem könnyebb. Mind a nők, mind a férfiak a férfiasságnak egyfajta bizonyítékaként élik meg a család eltartását. Ha ez felborul, az komoly problémákat tud okozni, elbizonytalanítja az embereket a gyerek és a család vállalásában. Ez az akadály Magyarországon is érzékelhető, és hosszú távon csak egyre jelentősebb lesz, hiszen több nő tanul a felsőoktatásban, mint férfi, és ha nem is minden esetben, de statisztikailag kimutatható, hogy a magasabb iskolai végzettség magasabb keresettel jár. Ennek logikusan az a következménye, hogy a nőknek előbb-utóbb magasabb lesz a jövedelme. Egy konzervatív gondolkodású társadalomban nagyon nehéz ezt feldolgozni egy párkapcsolatban. Ez nem a férfi hibája, és nem is a nő hibája, ez egy közös kérdés, föl kell ismernünk, ha problémát okoz.

Eddig a párkapcsolatban, házasságban élők helyzetéről beszéltünk, de Magyarországon népszerű dolog szinglinek lenni… Vagy inkább kényszerű?

Kényszerű. Kopp Máriától származik ez a kényszer-szingli elnevezés. Míg mondjuk Németországban a fiataloknak harminc százaléka azt mondja, hogy soha nem akar megházasodni, és ennyi is marad egyedül, addig Magyarországon 5% válaszol így, de szintén 30% marad egyedül.

Nagyon sokan vannak, akik egyedül maradnak, annak ellenére, hogy családot szerettek volna. A legtöbbször az a helyzet, hogy kicsúsznak az időből. Például azért, mert úgymond szeretnék „kiélni” magukat.

Ez megint egy olyan dolog, hogy ha az egész környezetedben ez az általános felfogás, és persze még logika is van benne, akkor hajlamos az ember elfogadni, az előnyeire koncentrálva. Ami azonban elgondolkodtató – ahogyan azt egy nőismerősöm egyszer megfogalmazta: 30-35 év fölött már nagyon nehéz – nem lehetetlen, de nagyon nehéz – olyan férfit találni, aki egyszerre megbízható, családszerető és független. Tehát aki az első kettő tulajdonsággal rendelkezik, az már általában jóval előbb elkel. És ugyanígy férfiak esetében is könnyebb huszonéves korban találni valakit.

Érdekes, kicsit olyan, mintha a mai trendekkel a saját ösztöneink ellen dolgoznánk.

Igen, teljesen. Bár kétségtelen, hogy a család sokszor az ösztönök úgymond más mederbe terelését jelenti. Én itt azt tartom végzetes hibának, ha úgy teszünk, mintha ezek az ösztönök nem léteznének. Ha így teszünk, akkor egyszer csak azzal fogunk szembesülni, hogy olyan érzések vannak bennünk, amiket nem akarunk. Ha egy nő átveri magát – ez bárkivel megtörténhet – és azt mondja magának, hogy hát engem ez meg ez egy férfiban, a párkapcsolatomban nem is érdekel, akkor nagy valószínűséggel húsz év múlva azt fogja észrevenni, hogy valaki olyan tetszik neki, aki egyébként egyáltalán nem illik hozzá… Hirtelen nem fog tudni vele sokat kezdeni, nem tudja, hogy miért jönnek elő ezek az érzések. Ellenben ha az ember ezt tudja, hogy valahol neki az ösztönös érdekei sérültek, akkor elfogadja, elfogadtatja magával, és aztán együtt tud vele élni. Nem az a baj ezekkel az ösztönökkel, hogy megvannak, a baj az, ha nem veszünk róluk tudomást.

És tudnak még az emberek küzdeni, ha észrevesznek, tudatosítanak egy ilyen problémát, vagy inkább kihátrálnak?

Szerintem inkább nem tanították meg őket megküzdeni.

Állandóan azt halljuk, hogy férfi és nő között nincs különbség, ezek után nagyon nehéz egy helyzetben a férfinak férfiként, vagy a nőnek nőként viselkedni.

Ilyen szempontból nagyon praktikus, ha valakinek testvére van, mert annál jobb terep arra, hogy az ember kialakítsa magának a neki megfelelő megküzdési technikát, nincsen még egy. Nincs az a kegyetlen munkahely, ahol annyi atrocitás éri az embert, mint testvérek között. De mindez úgy történik, hogy folyamatosan biztonságban van, és érzi, hogy olyan emberekkel küzd, akiket szeret, és akik őt is szeretik. Így az ember itt azt is megtanulja, hogy a másikkal való küzdelem, az nem kell, hogy gyűlöletet jelentsen. Ez egy párkapcsolatból nagyon hiányozhat. Attól még, hogy a másikat épp most nem tudom elviselni, az nem jelenti azt, hogy kész, vége, rossz emberrel kötöttem össze az életemet. Egyszerűen tudomásul veszem, elfogadom, hogy ez előfordulhat.

Merre van a megoldás? Visszatérni a hagyományos szerep-felfogásokhoz, vagy egy tanulási folyamat révén alakítani egy kicsit a szerepeken?

Én nem vagyok arról meggyőződve, hogy feltétlen az lenne a dolgunk, hogy visszaforduljunk. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a kapcsolatoknak egy nagyon erős demoralizáló tényezője, hogy a fogyasztói-felfogás jelen van, hiszen azt tanuljuk meg, hogy ami nem jó, azt eldobjuk, és újat szerzünk. Ez egy nagyon nagy akadály, és az ember a személyes kapcsolataival is hasonlóan viselkedik. Van egy telefonom, és ha nem romlik el, akkor is egy év múlva lecserélem, ez automatikussá válik. Hogyha kilyukad a zoknim, akkor eldobom, régen még megvarrták.

A másik, ami nagyon megnehezíti a kapcsolatokat, az nagyon szomorúan hangzik, de a szerelmi házasságok. Az érdekházasságoknak az volt az előnye, hogy egy olyan szempont, érdek miatt házasodtak össze az emberek, ami megmaradt. Most egy olyan szempont miatt házasodnak az emberek, ami nem szűnik ugyan meg, de megváltozik. Az a fajta szerelem, amit az elején érzünk, húsz év után nem ugyanúgy fog megmaradni.

A szerelmi házasság csak egy száz-százötven éves találmány. Egyébként az emberek nagyon jól együtt tudtak élni, meg tudták szeretni egymást, és az érdek is összetartotta őket, egymásra voltak utalva.

A szerelemmel pedig az a helyzet, hogy ha tetszik, ha nem, az ember egy idő után igenis fog találkozni valaki olyannal, aki abban a pillanatban vonzóbb, szimpatikusabb, mint éppen a férje, vagy a felesége. Erre föl kell készülni. De amikor ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy ami nem jó azt lecseréljük, akkor ebben a pillanatban nem a megküzdést fogjuk választani. Ez egy ördögi kör, sehova nem vezet. De a szerelem megváltozása nem egy tragédia, ha az ember pont ugyanúgy nézne a férjére vagy feleségére harminc év elteltével, mint az első nap, az igazából fura is lenne.

A világ kinyílása is hozhat magával nehézségeket?

Persze, itt jön képbe egy másik dolog, amire szintén nem vagyunk felkészülve. Mégpedig az, hogy iszonyatos nagy választási lehetőségünk van. Régen még a városokban is kis közösségekben mozogtak emberek, nem mentek ide-oda, korlátozottak voltak a választási lehetőségeik. Az pedig egy régi pszichológiai tény, sok kutatás igazolja, hogy minél több lehetőséget kínálnak az embernek, annál kevésbé lesz elégedett a választásával. Ha elmegyek egy étterembe, ahol van 3 féle étel, akkor kiválasztok egy túrós csuszát, és nagyon jól érzem magam. Ha elmegyek egy másik étterembe, ahol 100 féle étel van, és ebből ötven olyan, amit boldogan megennék, akkor bármelyiket is választom, azon fogok gondolkozni, hogy milyen lett volna a másik negyvenkilenc. Ez szintén megfigyelhető a kapcsolatoknál. Interneten, munkahelyen, rengeteg helyen lehet találkozni, ismerkedni új emberekkel.

Ha az emberben egyszer csak felmerül az kérdés, hogy esetleg rosszul választott, akkor nem kell, hogy ettől rossz embernek érezze magát. Legyen felkészülve ezekre az érzésekre, és dolgozza fel tudatosan. Tudja, hogy ez elő fog jönni, és ettől még ő nem rossz ember, sőt elég valószínű, hogy nem is választott rosszul. Előbb-utóbb rá lehet jönni, hogy nincs értelme ezen rágódni, és elő se fog ez jönni többet. Ismét mondom, hogy régen nem éltünk ilyen sokáig, nem tartottak ilyen sokáig a kapcsolatok sem. Többféle kutatás van, némelyik azt mondja, hogy egy átlagos házasság 7-9 évig tartott. Mivel nagyon gyakran haltak bele a nők a szülésbe, sok volt a betegség, sok volt a háború, a fizikai munka alatt gyorsan elhasználódtak az emberek.

Az, hogy most harminc-ötven évig ugyanazzal az emberrel kell, hogy éljünk, még azután is, hogy a gyerekeink kirepültek, nagyon nagy kihívás, és meglehetősen új.

Ettől még természetesen lehet jó, de mindig csak azt tudom mondani, hogy legyünk rá felkészülve. Sok a változás, ezekhez alkalmazkodni kell. A legfontosabb, hogy ezekről beszéljünk, és ne vaktában döntsünk. Nagyon sok esetben az a helyzet, hogy egy rózsaszín ködbe házasodunk bele, és azt hisszük, hogy ez könnyű lesz, holott nem az.

Ez olyan, mint a gyerekvállalás. Az sem arról szól, hogy egy csomó gyerek kacagva rohangál körülöttem, hanem rengeteg nehézség is együtt jár vele, összességében mégis gyönyörű. Szerintem mindig pozitívabban tudunk kijönni egy helyzetből, ha tisztában vagyunk a negatívumaival, miközben hiszünk abban, hogy felül tudunk emelkedni rajtuk. Ezt én sokkal optimistább hozzáállásnak látom, mintha becsukjuk a szemünket, és hirtelen ránk zúdul a sok nem várt nehézség.

 

Kunszabó Eszter

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá