Interjú

“Csak oda tudom vezetni az embereket, ahol én is vagyok” – Csiszér László

Csiszér László a magyar katolikus karizmatikus megújulás talán legismertebb dicsőítésvezetője, már keresztül-kasul bejárta az országot, a nagyvárosoktól egészen a legeldugottabb zugokig. Bárki, aki egy szót is váltott vele tanúsíthatja, hogy állandó vidámság, szolgálatkészség és alázat jellemzi. A 777 arra volt kíváncsi, hogy van-e valami csodaszer, amivel ezekre a tulajdonságokra szert lehet tenni? A jó hír az, hogy van, és még csak nem is vényköteles!

Mikor találkoztál életedben először a dicsőítéssel?

Tulajdonképpen, amikor először találkoztam a dicsőítéssel, akkor még nem hívtuk így. A nyolcvanas évek végén – kilencvenes évek elején, Csíksomlyón, azaz pontosabban Csobotfalván volt egy hittan csoportunk, ahol nagyjából 200-250 fiatal gyűlt össze minden vasárnap délután. Itt kezdtünk el először ifjúsági énekeket énekelni gitárral, dobbal, nádi hegedűvel, mindenféle hangszerrel. Mi ezt akkor nem neveztük dicsőítésnek, később derült ki számunkra, hogy így nevezik ezt a „műfajt”. Legelőször itt találkoztam magával az ötlettel, hogy ifjúsági énekeket gitárral énekeljek Istennek. Később, mikor kilencvenötben elkerültem Rómába, láttam, hogy több is van annál, hogy eléneklünk néhány dalt Istennek. Rájöttem, hogy ez az egész dicsőítéssé válhat, ami jóval több, mint puszta énekelgetés, több, mint a dalok szép szövegei.

Ezeknél mind több, mert amikor dicsőítünk, akkor szívből énekelünk Istennek az Ő igazságáról!

Egyértelmű volt számodra, hogy ez a hivatásod, vagy később alakult ki benned a vágy eziránt?

Mindig is szerettem zenélni. Édesapám sokáig kántor volt, így ez az ajándék, hogy zenélhetünk, énekelhetünk Istennek, a kezdetektől elég mélyen volt a szívemben, ám az életem egy bizonyos ponton éles kanyart vett. Szerettem volna Istent szolgálni. Hát mi jut eszébe erről először egy kántor gyerekének?  Nyilván az, hogy elmegy papnak. Viszont nem vettek fel a szemináriumba. Ez borzasztó csalódás volt. Zenélni, énekelni még mindig szerettem, és azonnal meg is talált egy lagzis zenekar. Ezt akkor úgy éltem meg, hogy Istennek ilyen formában – én úgy éreztem – nincsen rám szüksége, a lagzis zenekarnak viszont volt. A hittan csoport, amit már említettem – és ahova pont a gitártanárnőm vitt el –, kezdett újra fontossá válni. Ekkor ismét felsejlett a gondolat, hogy Istennek talán mégis szüksége van erre az ajándékra, amit én annyira szeretek.

Ekkor vettél részt a római lelkigyakorlaton, ez volt a következő lépés?

Igen, ott tettem le ezt az ajándékot Isten kezébe. Ez egy Mózes kurzus volt, ahol minden téma végén vannak gyakorlatok, amik egy-egy döntés meghozására bátorítanak az életünk bizonyos területeivel kapcsolatban. Volt egy „A bot Mózes kezében” című téma, ami nagyon megragadott. Ahogyan Mózes kezébe veszi a botot, azzal csap rá a Vörös-tengerre, ami ketté válik, azzal csap rá a sziklára, amiből víz fakad, azzal a bottal a kezében megy fel a hegyre imádkozni, amikor Józsué küzd az amalekiták ellen. A téma végén megkérdezték, hogy mi az a pásztorbot, ami az én kezemben van még, de oda szeretném adni, hogy Isten eszközévé váljon? „Uram, mi az én pásztorbotom, mi az én pásztorbotom?” Azt kaptam az Úrtól válaszként, hogy a zene. Ezt egy nagyon mély imádságban odatettem Isten kezébe. És ahogyan ez a bot már nem pusztán egy pásztorbot volt, hanem Isten eszköze Mózes kezében, ugyanígy azt az ajándékot, amit én odaadtam Istennek, Ő továbbra is úgymond az én kezemben hagyta, az én hangszálaim énekelnek, az én kezeim pengetik a gitár húrjait, de már Isten eszközeként.

Mit mondanál annak, akinek teljesen ismeretlen a dicsőítés, miben több ez a puszta éneklésnél?

Sok mindent lehetne mondani, elsőre most az jutott eszembe, amit az Ószövetség ír: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem!” Tehát a dicsőítés egyik alapvető mozzanata, hogy nem csak az ajkammal, az adottságommal dicsérem Istent, hanem a szívem az Övé. Ez elsősorban azt jelenti, hogy megtapasztaltam azt az elfogadó szeretetet, ahogyan egyedül Ő képes szeretni. Befogadom, beengedem az életembe, ez elkezdi felszabadítani a szívemet, hogy merjek szembenézni azzal az emberrel, aki én vagyok. Konkrétan az életemnek egy napján a bűneimet, azokat a dolgokat, amik elszakítanak Istentől, le kell tennem, és azt kell mondanom Jézusnak, hogy a szívem legyen a tiéd, gyere Jézus, élj a szívemben! Ezután be fog tölteni a Szentlélek, mivel szív felemelése Istenhez, a szív találkozása Istennel, nem tud pusztán emberi erőből létrejönni. Azt mondja később a Szentírás, hogy azt sem tudjuk mondani, hogy „Jézus Krisztus az Úr!”, csakis a Szentlélek által. Tehát a dicsőítés abban más, mint a puszta éneklés – attól függetlenül is, hogy az adott dal szövege Isten dicsőségéről szól –, hogy a szívem az Istené, az életem az Övé. Mert a legnagyobb dicsőítés az, amiről Máté evangéliumában beszél Jézus, hogy: „Látván a ti jótetteiteket dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van!” Ettől más tehát! A szívemben ott él Isten.

Mikor elkezdtél dicsőítést vezetni, nem okozott nehézséget, hogy kizárd a külvilágot és ne a magad dicsőségére énekelj?

Nyilván ez a kísértés mindig benne van, főleg a szolgálat elején. Állandó küzdelem a saját dicsőségük emberi keresésével, azzal a veszéllyel, hogy mindig várjuk az elismerést, aztán azon kapjuk magunkat, hogy esetleg nem Istenért, az Ő dicsőségére zenélünk. A popszakmából ez „sztároskodás”, ami erősen benne van a világban, sajnos el kell ismernünk, hogy könnyen beszüremkedhet a dicsőítő ember életébe is. Ez ellen az egyik fegyver, hogyha jó testvérek veszek körül. A másik pedig, hogy el kell kezdenünk imádkozó életet élni.

Számomra Isten azt a nagyon fontos igazságot tárta fel, hogy az én dicsőítésem nem a színpadon, a fényekben, a füstgépek között kezdődik, hanem odahaza, amikor csak ketten vagyunk, én és az Isten.

Idővel az ember egyre inkább megérti, hogy egy helyen tud megtanulni igazából dicsőíteni, a belső szobájában, ott nincsen senki és semmi, ami befolyásolhat, aminek vagy akinek meg akarnék felelni.

A dicsőítésvezető elsődleges tulajdonsága, hogy a szíve dicsőítő szív.

Ezt gondolom csak rendszeres „gyakorlással” lehet elérni.

Pontosan, itt a gyakorlást úgy értve, hogy megteszek minden tőlem telhetőt azért, hogy minden nap be tudjak menni a szentélybe, a Szentek szentjébe. Ami azt jelenti, hogy bemegyek a kis belső szobámba, ott énekelhetek úgy, ahogy akarok, akár énekelhetem ugyanazt a dalt másfél órán át, igazából semmi nem számít, csak Isten, és az, hogy én őszintén jelen tudjak lenni. Ezekben az időkben rengeteg mindent cselekszik az Úr.

A dicsőítésvezetők ott születnek szemtől szemben az Istennel, és ott is növekszenek.

De abban a pillanatban, amikor ezek az alkalmak elkezdenek ritkulni, vagy halványodni, vagy talán el is maradnak, az egész üres lesz és kongó, erejét veszti. Ezekben a vele töltött időkben Isten nagyon sokszor, oda akar nyúlni az életünkben, ahol problémák vannak. Ezekben a magányos dicsőítésekben az Úr elkezd beszélni nekünk saját magunkról, elkezdi feltárni a szívünket, vágyainkat és indítékainkat, hogy valójában miért csináljuk ezt a szolgálatot, önmagunkért, vagy egyedül Istenért. Ezekben az órákban Istennek újra és újra le kell bontania az egónkat, hogy ne az emberek véleménye, vagy a keresztény dalok slágerlistája határozzon meg, hanem hogy Isten mit akar bennem, általam véghezvinni, és hová akar engem elvinni.

Mert a dicsőítésvezetés során csak oda tudom vezetni az embereket, ahol én is vagyok, ahol nem vagyok, oda senkit sem tudok elvezetni.

Amit Isten megmutat, feltár a szolgálat során, ugyanazt tudom én is továbbadni a többieknek, hiszen Ő maga adja azokat az impulzusokat, amire szükségünk van.

Nem a dicsőségvágyért csináljuk, ennek nem is lenne hosszú távú haszna, hiszen végső soron a mi örömünk, a mi kiteljesedésünk Isten jelenlétében van.

Sokszor támadják a dicsőítést azzal, hogy nagyon manipulatív és azzal, ahogyan játszanak, amilyen dallamokat játszanak, amilyen hangulatot teremtenek, befolyásolják az embereket, így nem tud arról szólni, amiről valójában szólni akar. Mi erre a válaszod?

A zenét mint eszközt adta Isten nekünk, Ő is pontosan tudta, hogy képes bennünk hatásokat elérni,  az ember szívében egy olyan mélységet, ami egyszerűen nem utálatos Előtte. A kérdés inkább az, hogy aki játssza, annak mi a célja?  Ha az a célja, hogy az a személy, aki ezt hallgatja, az találkozzon Istennel, és azzá az emberré váljon, akit Isten látni akar, akit megálmodott, akkor a zene úgymond elérte a célját. Magának a zenének a hatását a világ nagyon erősen használja, mondhatjuk, hogy kihasználja, és olyan dolgok születnek belőle, amik – mondjuk ki nyíltan – bűnre vezetik az embert. Nekünk ugyanezzel a föntről kapott eszközzel az a célunk, hogy az Istennel való vágyakozást nyissuk meg az emberek szívében, teljesen más tehát az irányultsága a két dolognak, mégis ugyanaz az eszköz. A másik szomorú dolog pedig az, hogy sajnos a mi világunkban a profán zenei világ és a keresztény zenei világ teljesen elvált egymástól. Hogyha Izrael népének a történetét nézzük, azt láthatjuk, hogy egyetlen zenei világ létezett. Mégpedig azért, mert ők el sem tudták képzelni az ünnepet, az örömöt Isten jelenléte nélkül. Ők ugyanazzal a ritmussal, ugyanazzal a lendülettel ünnepeltek egy lakodalomban, mint amivel a templomban. Számunkra pont ez jelent problémát, hogy a szakrális zenét elszakítottuk a valóságtól. Azt éljük meg, hogy van a zenének egy olyan világa, ami a templomba való, ahol viselkedni kell, de azt az ünnepet, azt az igazi belső örömöt, ami bennünk van, amikor elkezdjük Istent felismerni, ezzel nehezen tudjuk kifejezni. És ezért hogyha el akarunk menni például bulizni, akkor el kell mennünk egy olyan helyre, ahol végre megy a ritmus, lehet ugrálni. Viszont én úgy látom, hogy a zenének ezt a hatását vissza kellene hozni, hogy újra megtanuljuk Istent úgy ünnepelni, ahogy megérdemli. Ha azt nézzük, hogy a Szentírásban hogyan írják le Isten ünneplését, az örömöt, amit Benne megéltek, akkor az az igazság, hogy még van hova fejlődnünk!

(fotók: Ez az a nap, refkertvaros)

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Hasonló cikkek

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá