2017. 02. 04.

Úton – 1. rész

Életünk során, akárhogy is, de úton vagyunk: fizikailag, szellemileg, lelkileg. Mindenki úton van valahova.

Már régóta formálódik bennem néhány gondolat, és az, hogy most leültem, és elkezdtem megírni, annak egy videó volt az elindítója. Illetve két videó, de egy napon.

Az első ez volt: 

A második pedig, amit Hodász András atya osztott meg pár napja: Az Újratervezés c. magyar kisfilm.

 

Ebben a sorrendben néztem meg, az elsőből igazából elég megnézni az első másfél percet. A templom impozáns, a dekoráció csodás, a menyasszony ruhája pompás és még jól is énekel… de mindezt elhomályosítja az a tekintet, az a szempár, ahogy a vőlegény az oltár elől ránéz a menyasszonyra. Hát tényleg lehet így szeretni? Igen. Lehet. Aztán megnéztem az Újratervezést. Ezt végig kell nézni. 12 perc. Érezzük, sejtjük az első pillanattól kezdve, hogy a halál ott lebeg az autóban. Mégsem ez a legrémisztőbb és legfájóbb a történetben. Hát tényleg lehet idáig jutni? Igen. Lehet.

Nem a film végkifejletére gondolok, hanem azokra az első percekre, amikor még talán minden rendben van, azokra a percekre, amiket a házastársak a kívülálló számára idegesítő, haszontalan párbeszédekkel töltenek, amiben annyi feszültség, ki nem mondott szó, és tűrés, és „nyelés” van, hogy szinte szétfeszíti az autót, az indulat, ami bármikor kirobbanhat. Feltehetjük a kérdést a két videó kapcsán: mi történt az úton? Mi történt, ami a tökéletes csodát ilyen fakóvá, hétköznapivá, idegesítővé és elviselhetetlenné tette? Mi történt, mi történik azon az úton, amit két ember jár be élete során?

Az utolsó videóban akár magunkra is ismerhetünk, vagy szüleinkre, nagyszüleinkre… és tudjuk, biztosan tudjuk, hogy „na, ilyenek soha nem leszünk!” Legalábbis nem szeretnénk ilyenekké válni. Életünk kezdetén pedig vágyunk egy társra, egy olyan társra, aki úgy néz ránk, … pont úgy, mint ott abban a videóban a vőlegény. Miért van ennyi elvált ember? Miért van ennyi csonka család? Nem hiszem, hogy mindent meg tudnék válaszolni, csupán néhány gondolatot szeretnék megosztani, ami talán más megvilágításba helyezi a házasságot.

„Nem adhatok más, csak mi lényegem”  (Madách – Ember tragédiája) s bár ezt pont Lucifer mondja, mégis meg szeretném említeni, hogy katolikus családban nőttem fel. Ezért a házasságra, mint szentségre, így tekintek.

Már az egész pici emberkékben is benne van a társ utáni vágy. Gondoljunk csak vissza ovis szerelmünkre. Vagy arra, ki tetszett elsőben. Elsőben!! Pedig még csak kis pötty, 6 évesek voltunk. Éltünk otthon, a családi értékrend szerint. Aztán jött a kamaszkor. Minden felborult. A társak, a barátok, a szerelmek… és otthon még mindig ugyanaz a lemez. Aztán bérmálkozol, és leszel 18 éves is. Felnőtt. Keresed az utad. Próbálod összehangolni az otthoni értékeket azzal, amivel a suliban találkozol… És érzed, hogy valami nem jön össze, valami nem „klappol”. De mi?

Majd rájössz, hogy döntened kell. Neked. Nem a szüleidnek, nem a barátodnak, nem a tanárodnak. Neked. Ott állsz az úton, és tudod, hogy el kell indulnod. Nincs megállás, menni kell…De merre?Eljön az idő, mikor azt érzed, hogy nem érzed, hogy hol a helyed, mikor a szüleid már csak a távolból „papolnak”, mikor rájössz, hogy a te kezedben a döntés. Merre menjek? Ki vagyok én? Mit akarok?

Ebben a hirtelen jött káoszban egyszer csak úgy érzed, hogy egyedül vagy.

És abban a pillanatban, mikor hirtelen egyedül maradsz, és minden, de minden elcsendesedik és távolinak tűnik, akkor rájössz: sosem voltál egyedül. Sosem leszel egyedül, mert Isten ott van veled. Mindig is ott volt, és mindig is ott lesz. Most is ott van. Fogja a kezed, és hív, és szeret. Nem sürget, de várja, hogy meghozd a döntést. Te. Egyedül.

Persze, még mindig ott állsz azon az úton, ahol el kell indulnod, de már tudod, hogy Isten veled van. Ez nem teszi könnyebbé a döntést, mert a döntéseidet neked magadnak kell meghoznod. És meg kell hoznod! Ezt nem lehet megúszni.

Én Istent választottam. Ott, azon a napsugaras, meleg májusi napon, egyedül a kertben, a bérmálás előtti lelkigyakorlaton. Nem mondom, hogy innentől az utam már egyenes volt, vidám és könnyed. Nehéz volt, rögös, könnyekkel teli… de végül megtaláltam azt az embert, akivel le fogom élni az életem, akivel le akarom élni az életem. Valamire rájöttem ott, azon a napon: Nem választhatok se családot, se rokonokat, se szülőket, se gyermekeket életem során. De azt, hogy kivel élem le az életem, azt nekem kell eldöntenem.

S ha megértjük, megérezzük ennek a döntésnek a súlyát, mélységét, szépségét, akkor rájövünk, hogy Isten nélkül mindez nem működhet, Isten nélkül nincsenek alapok, hiányoznak a tartópillérek.

Kedves Ilka

 

Blog Kedves Ilka
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás