Advent utolsó napjaiban arra hívjuk kedves Olvasóinkat, hogy a napi imaidők alatt szánjanak velünk együtt egy kis időt ezekre a szakaszokra… Talán nem ezek a legklasszikusabb karácsonyi igehelyek, mégis tágabb értelemben mind beletartoznak a karácsonyi történetbe. A rövid elmélkedések remélem segítenek egy kicsit ráhangolódni az ünnepekre. Na nem a cukormázas értelemben, hanem annál mélyebben.
A karácsonyi történet kezdete
Igehely: Teremtés (1Mózes) 3
A bűnbeesés története sokszor hallott történet, de általában nem karácsonykor. Pedig ez karácsony történetének első fejezete. Ez az ok.
Bűnösök vagyunk, ezért van szükségünk a megváltásra, ezért volt szükség Jézus megszületésére.
A bűnbeesés mindannyiunk személyes története is, de nem csupán mint az első emberpár leszármazottainak. A saját bűnös voltunkat, a saját elesettségünket is felismerhetjük benne, és így azt, mennyire szükségünk van nekünk is a megváltásra. Mennyire szükségem volt nekem személy szerint Jézus megszületésére.
hirdetésIsten évszázadokkal előre jelzi, hogy van megoldás!
Igehely: Izajás (Ézsaiás) 42, 1-13
Az Atya kemény szavakkal küldte el az embert az Édenből. Ha csak ezt a néhány sort ismernénk Róla, akkor egy egészen más istenkép élhetne bennünk. De Ő vissza akarta építeni azt a hidat, amely leomlott a bűnbeeséskor. Számos ószövetségi próféciában jó előre megmondta, van megoldás az elszakadásra! Jézus a megoldás. Ebben a próféciában Izajás arról ír, milyen lesz a Megváltó. És mindezek, amiket leír, igazak is. Mégsem egy jászolban fekvő, kiszolgáltatott újszülöttet látunk magunk előtt ezeket a sorokat olvasva. A körülményekre, amelyeket Isten választott arra, hogy eljöjjön a Földre, senki sem számított.
Az ember szerepe
Igehely: Lukács 1, 26-37
Isten mindig szeret együtt dolgozni az emberrel. Így volt ez a megváltásunk történetében is. Mária, egy ember ‘igen’-je is kellett hozzá. Hogy mi lett volna, ha ő nemet mond? Nem tudom, de Isten biztosan megváltott volna minket. Ma is az az Isten akarata, hogy együtt dolgozzon velünk. De nem Neki van szüksége ránk, hanem a mi elhívásunk nem lehet teljes akkor, ha nem szolgálunk másokat, ha nem lépünk túl saját magunkon, ha nem evangelizálunk. Isten megbízik abban, hogy jó munkatársai tudunk lenni, így nekünk sincs okunk ebben kételkedni.
Az emberiség botránya – Egy koszos istállóba született meg az Isten
Igehely: Lukács 2, 1-20
A mód, ahogyan Krisztus megszületett, ahogyan a mennyben trónoló Mindenható Úr eljött a földre, maga a botrány! Egyrészt maga a helyzet, mondhatjuk, hogy nem igazán méltó: egy istállóban, koszban, állatok között. A mai kórházi körülményekkel távolról sem hasonlítható össze. Másrészt a tény, hogy újszülöttként jött a világra, teljesen kiszolgáltatva magát az emberi gondoskodásnak. Nem hagyta ki a lépcsőfokokat, nem meglett férfiként, 30 évesen jelent meg a semmiből. Embertől született, ember viselte gondját. Tisztába kellett tenni, szoptatni kellett, meg kellett tanulnia tartani a fejét, forogni, kúszni-mászni, majd járni, stb… Az Isten maga vállalta, hogy másra kell szorulnia, hogy más gondoskodik róla. Jézus már a születése pillanatában alázatra tanít minket.
Önmagunkon túllépni – Jézus után szabadon
Igehely: János 13, 1-20
Jézus Krisztus alázata végig világosan kiolvasható az evangéliumokból. Persze nem ez az egyetlen fontos tulajdonsága, de ma, pár nappal karácsony előtt szánjunk egy kis időt arra, hogy a felnőtt, halálára készülő Jézus alázatát is szemléljük. A lábmosással kimondott célja az volt, hogy mielőtt elmegy, még egyszer elmondja: ha Ő, a Megváltó Isten nem tartja rangján alulinak mások kiszolgálását, az alantas munkát, akkor mi sem tehetjük. Ez volt az utolsó lecke, amit a tanítványoknak halála előtt adott. Egymást szolgálni, túllépni saját magunkon, nem magunk körül forogni. Jézus Krisztus a jászoltól a keresztig tanított minket erre.
A karácsonyi történet utolsó fejezete
Igehely: Máté: 27, 31-56
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Kicsiként sosem értettem, miért mondja ezt Jézus, és nem is szerettem ezt a mondatot. Akkoriban azon is sokat gondolkoztam, hogy vajon könnyített-e valamennyit Jézus kereszthalálán az, hogy isteni személy? Járt-e ezzel valamiféle „mennyei fájdalomcsillapító”? Vagy az, hogy tudta, hogy fel is fog támadni, nem tette-e könnyebbé az áldozatot? Később aztán ennek a mondatnak a megértésével vált világossá számomra, hogy Jézus Krisztus teljesen emberként szenvedett és halt meg (nem elveszítve teljes istenségét persze). A halála pillanatában, az elképesztő kínok között maga a Fiú teljesen elszakadva érezte magát az Atyától, hiszen a világ összes bűnét is felvitte magával a keresztre. És ez a karácsony legnagyobb titka. Az újszülött csecsemő testét felvevő Krisztus már magában hordozza a megváltás ígéretét.
A mézesmázas, színes-szagos karácsony, amit most ismerünk, valójában két nagyon nyers képben foglalható össze:
Az első egy istállóban vajúdó asszony, akit az ács férje próbál segíteni. A földön keveredik a kosz, a szalma, a vér és a magzatvíz. Az asszony fájdalmának hangjain kívül bégetéseket és szamárbőgést hallani a szinte tapintható állatszagban. Majdnem bárhol máshol szívesebben szülnénk.
A második kép pedig a Golgota, ahol három elítéltet feszítettek keresztre. Középen Jézus, az Isten, ruhátlanul. Sebek borítják az egész testét. Úgy megkínozták, hogy alig van ép rész a testén. Vér csorog a töviskoszorú által okozott sebekből, az átszögelt kezeiből és lábaiból, a korbácsolás alatt szerzett sebekből… mindenhol.
Mindkét képen az Istent látjuk. Mindkét képen a megváltást látjuk. Nem úgy, ahogy az ember elképzelte, hanem ahogy az Isten véghez akarta vinni.
Szenteste, amikor családi körben gyűlünk a jászol köré, egy pillanatra tekintsünk rá a jól ismert karácsonyi történetre egy kicsit nagyobb perspektívából.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás