Szívszorító, fájdalmas, mégis lélekemelő történetet osztott meg velünk egy olvasónk. Fájdalmas, mert nincs hatalmunk a veszteségeink felett. Lélekemelő, mert megmutatja, hogy még a legnagyobb lelki megpróbáltatás közepette is hálásak lehetünk és maradhatunk teljes bizalommal Isten felé.
Három hétig volt velünk. Három boldog héten át. Az első megdöbbenést hamar felváltotta az öröm. Nem gondoltunk rá mostanában, lefoglaltak a napi teendők és új otthonunk belakása. Három hetünk volt örülni neki, elképzelni, mi minden fog megváltozni most, hogy kettő helyett immár három gyerkőc lesz a családban. Milyen jó, hogy szellős lett a hálószobánk, könnyedén befér még egy rácsos ágy, egy pelenkázó! Öten még éppen kényelmesen elférünk majd. No meg aztán a kocsit is le kell majd cserélni. Minden megoldódik majd valahogy. Jó, hogy itt van, ez a lényeg!
hirdetésAztán egy napon hirtelen felébredtünk ebből az álomszerű idillből.
A kisbabánk, akit a szívem alatt hordtam, angyallá lett. Elvetéltem. Döbbenetes volt, kegyetlen. Szinte felfoghatatlan két problémamentes várandósság után (mindig is a tenyerén hordott a Jóisten). Oly sok barátunk után, most nekünk is született egy angyalkánk. Igen, abban hiszek, hogy a lelke már a fogantatástól élt, velünk volt, s miután a teste meghalt, a lelke megtért a Teremtőhöz. Így könnyebb elfogadni a veszteséget.
S hogy miért vagyok hálás? Sok egyéb mellett csak a legfontosabbakat említve:
- mert három hétig velünk volt,
- mert mindketten rájöttünk, mennyire örülnénk még egy gyereknek,
- mert segített újra elmélyíteni a kapcsolatunkat, őszintén tudtunk beszélgetni a vágyainkról, félelmeinkről, a fájdalmunkról,
- mert két gyermekünk minden probléma nélkül jött a világra,
- mert nem kellett orvosi beavatkozás vagy műtét. Csendben ment el, a legkevesebb fizikai fájdalom mellett.
Hála érte és azért a néhány hétért, amit velünk töltött, s mindazért, amire kinyitotta a szemünket!
Kép: pixabay.com
hirdetés
