1849. október 6-án végezték ki a tizenhárom aradi vértanút. Önzetlen hivatástudatban szolgálták hazánkat, mártírhaláluk záloga a mi életünknek is. Az 1848-1849-es szabadságharc alatt elesettek, és az utána kövekező időkben emigrációba kényszerült, börtönben tengődő őseink szellemének emléke legyen példa előttünk! Hogy „szemükben biztatás vagy vád” vegyül, mikor letekintenek ránk, csak rajtunk áll, viseljük méltóképp sorsunkat, ahhoz az eszméhez, szellemi örökséghez hűséggel, amiért ők készek voltak életüket adni. Fel kell nőnünk ahhoz a feladathoz, hogy magyarnak teremtett bennünket a Jóisten.

Idős vagy fiatal vagy, nem fontos! Az élet értékét nem években mérik, de ma álljunk meg egy picit, idézzünk fel magunkban szép vagy kevésbé szép emlékeket nagyszüleinkről, szüleinkről. Sokak élete közülük már csak bennünk tovább élő emlékek foszlánya, de ez az emlékrengeteg tesz önmagunkká.