Idős vagy fiatal vagy, nem fontos! Az élet értékét nem években mérik, de ma álljunk meg egy picit, idézzünk fel magunkban szép vagy kevésbé szép emlékeket nagyszüleinkről, szüleinkről. Sokak élete közülük már csak bennünk tovább élő emlékek foszlánya, de ez az emlékrengeteg tesz önmagunkká.
Beszéljünk a botjára támaszkodva járó, de büszke derekú urakról, a hajlott hátú, a templomban mégis mindig térdre ereszkedő hölgyekről! Emlegessük fel, hogy mama húslevese a legjobb, a kölnije mennyire otthonos illatú, hogy görbék az ujjai a kapa- és ásóforgatástól! Idézzük magunk elé nagypapáink bozontos szemöldökét, nagy olvasószemüvegét, amelyet folyton elhagyott, vagy adjuk tovább kedves fejbőlmeséit, adomáit, vérbő tréfáit!
Beszéljünk ezekről és még ezeregy kedves emlékről! Még akkor is, ha már tényleg csak az emlékeinkre támaszkodhatunk, mert nincsenek köztünk szeretteink, vagy olyan súlyos állapotban vannak, hogy minden igyekeztünk ellenére sem tudnunk kapcsolódni velünk.
Ne felejtsük el Őket, még ha megterhelő is az emlékezés! Nem is tehetjük, mert nélkülük nem lennénk itt mi sem.
Kapuk a múltba. Kötelességünk átmenteni a jót a jelenbe, és kirostálni a rosszat. Ám a mi jelenünk az övék is, ne szortísuk ki őket a saját életükből, még nagyobb magányba taszítva őket és magunkat is. Ne gondoljuk azt, hogy a véleményük már nem mérvadó, befolyásolhatóak, tájékozatlanok – még sorolhatnám a felszínes prekoncepciókat. És még mielőtt magunkat – a világra nyitott, tájékozott, mindent jobban tudó, végletekig elfogadó, nagyszerű emberekként – piedesztálra emelnénk, vizsgáljuk meg, meddig is ér az erkölcsi takarónk. Arrogáns vélekedésünk kortársainkról és az idősebb generációról valahogy csak addig tart, míg nincsenek velünk véleményközösségben. Ha egy követ fújnak velünk, mondjuk egy politikai nézetet vallanak, rögtön nagyon szívélyesek leszünk. Meglepő.
Nincs mindenkinek nagymamája, nagypapája, s végképp nem mindenkinek adatik meg, hogy nagyszülei aktív szerepet vállaljanak, szerves részei legyenek életüknek. Lenézésnek helye nincs, valódi véleményszabadságnak, elfogadásnak és tiszteletnek viszont van! „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!”(2Móz 20,12)
Aki még teheti, segítsen a vasárnapi ebédben a nagymamájának, kártyázzon egyet a papával, de legalábbis hívja fel őket! Nem kell feltétlenül mély beszélgetéseket folytatni. Nem ez a lényeg. Sokszor elég egy „hogy vagy?”.
A kulcs sokszor a hallgatás, a meghallgatás. Csak erre van szükségünk.
Szokjunk hozzá a gondolathoz, nem minden kapcsolatunk céja a mi szórakozásunk, szociális igényeink kielégítése. Sorsösszefonódásainkat úgy tehetjük működővé, ha egymást magunknál magasabbra, előbbre helyezzük, ekkor teremtődik meg az egyensúly. Magunkból való faragnivalónk akad bőven.
Azoknak pedig, akik már mama és papa nélkül élik mindennapjaikat, azt kívánom, imáikban kérjék meg a Jóistent, hadd váltsanak pár szót velük, újságolják el örömüket, öntsék ki szívüket, kérjék segítségüket addig is, míg személyesen újra nem találkozunk.
Az időskor megélése nem jár alanyi jogon. Kegyelem, ha egyszer belőlünk is nénik és bácsik válnak, minden szépségével és nehézségével együtt. Tiszteljük hát az életet fiatalságában, középkorúságában és szépkorúságában is. Mert érték.
Gál Petra Júlia
hirdetés
