Választhatunk, melyik valóságban élünk: a földiben vagy a mennyeiben? Ha az utóbbi mellett döntünk, mindent egészen más színben láthatunk.
Ma a belvárosban láttam egy könyváruház plakátját, amelyen így szólt a felirat: „Léptem olvasni…irány az én valóságom!”. Ez a mondat valahogy tovább visszhangzott bennem. Rájöttem, hogy azért, mert ez nekünk is szól.
Irány az én valóságom… valójában melyik valóságra nézünk? Arra, ami a földön történik? A háborúkra, az inflációra, a betegségekre, a szenvedés és a félelem ezerféle megnyilvánulására? A médiával könnyen ezt szívhatjuk magunkba. Nem csoda, ha egy idő után minden és mindenki gyanússá válik, úgy tűnik ugyanis, hogy senkiben nem lehet megbízni. Nem beszélve a ránk leselkedő megannyi veszélyről. Vagy nézzük meg a kapcsolatokat: szeretjük vagy csak használjuk egymást a saját céljaink eléréséhez?
Azért legyen férjem, mert gyereket akarok? Azért legyen gyerekem, hogy végre szeressen valaki feltétel nélkül?
Azért barátkozom veled, mert jó körökben mozogsz, ahol nekem is kellene egy pozíció? Ebben a földi valóságban úgy tűnik, mindenki teper és tapos a saját céljaiért. Semmi sem szent. Mert KELL az a pénz, az a lakás, az a hatalom, az a megbecsülés, az a nő/pasi.
Irány az én valóságom… ami a közösségi média? Az vagyok én, amit feltöltök, amit megosztok az életemből? De hát akkor mindenki nagyon boldog és gazdag és szabad. Valamiért az utcán, a buszon, a boltban mégsem ezt látjuk. Rengeteg a frusztrált ember, aki alig várja, hogy valakibe beleköthessen, ezzel – ha csak pár percre is – csökkentve a benne dúló feszültséget, stresszt, szégyent. És akkor elszörnyedünk. Hol van ebből a szeretet? Hol van a kedvesség? Néha olyan, mintha egyedül maradnánk egy tomboló világban.
Irány az én valóságom…na akkor érkezzünk meg végre! Mi valójában a mi valóságunk? Nekünk, akik hiszünk Jézus Krisztusban, aki megváltott és győzött a halál felett, nos, először is: mindezt szeretetből tette értünk. Tehát szeretve vagyunk, nagyon. Amíg ennek a valóságát fel nem ismerjük, marad a lehangoló világ, amely körülvesz. Másodszor: Isten számtalan ígéretet tett nekünk a Biblia lapjain és/vagy imádság közben, amelyek mind reményteli jövőt mutatnak. Az, hogy ezekre nézünk-e vagy csak a földi síkon lévő éppen nagyon nehéznek tűnő dolgokra, nagyon is számít.
Nem letagadnunk kell a valóságot, hanem új perspektívából nézni rá. Isten hogy látja most az életem?
Mit ígért ezen a területen, amellyel épp bajlódom? Mit jelent nekem az, hogy Ő most, épp most is velem van? Hogyan támaszkodom Őrá a gyakorlatban? Vagy csak azt mondom, hogy keresztény vagyok, de valójában mindent saját erőből igyekszem megoldani?
Irány a valóságom: Isten igéje. Hogy is szólt a plakát? ,,Léptem olvasni.” Talán ha mi is lelépnénk néhány percre a napunkban a Bibliát olvasni, sokkal inkább magunkba szívhatnánk Isten reményteli, békés valóságát – ami a miénk is. A mi valóságunk az a szerelem, amelyet újra és újra megmutat nekünk. A mi valóságunk a mennyei perspektíva. Az a sok angyal és már a mennyben lévő szeretteink, akik nekünk drukkolnak. „Kelj fel, és menj tovább!” – kiáltják, ha épp elestünk. A mi valóságunk az ima. Ami egy hitetlen embernek talán értelmetlen időtöltésnek, kétségbeesett kapaszkodásnak tűnhet, az valójában egy másik dimenzió megnyílása felettünk. A belső szobánk, ahol titkos, meglepő, izgalmas, lelkesítő dolgokat beszélhetünk meg Jézussal. Vagy épp csak együtt hallgatjuk a csendet, amely annyira hiányzik a hétköznapokból. Akárhogy is, a mi valóságunk – bár gyakran elfelejtjük – sokkal több és szebb és jobb, mint amit a szemünk lát a szürkeségben és a fülünk hall a zajban. „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9)
hirdetés
