„Tiszteld apádat és anyádat!” – hallottuk a hittanórákon a parancsolatot, azzal a kiegészítéssel, hogy engedelmeskedjünk szüleinknek. De vajon huszonéves felnőttként hogyan viszonyuljunk szüleinkhez? Milyen kötelezettségeink vannak feléjük?

„Tiszteld apádat és anyádat!” – hallottuk a hittanórákon a parancsolatot, azzal a kiegészítéssel, hogy engedelmeskedjünk szüleinknek. De vajon huszonéves felnőttként hogyan viszonyuljunk szüleinkhez? Milyen kötelezettségeink vannak feléjük?
Megfogan egy élet, majd a születés után vagy még a várandósság alatt kiderül, hogy a baba nem fogja túlélni a saját világrajövetelét. Mit tehet ilyenkor az, aki egy hasonló esettel kell, hogy szembenézzen?
Tisztelni két dolgot lehet, a teljesítményt és a személyt.
Az első feltételes: amennyiben valaki teljesít, annyiban jár neki a tisztelet. Amennyiben apám, anyám helyt álltak az életben, feladataikat becsülettel ellátták, a rájuk bízottakról nagylelkűen és figyelmesen gondoskodtak, önzetlenek, melegszívűek, megbízhatóak, együttműködőek, irgalmasok, jólelkűek, megbocsátók voltak, annyiban tisztelem őket. (Ez esetben valószínűleg nem lesz szükségem pszichológusra ahhoz, hogy rendbe tudjam tenni az életemet.)