Egy imádság a mai emberek fáradtságáról, magányáról és lelki éhségéről, akik sokszor elveszítik a reményt és a közösség melegét. Turczi Árpád írásában kifejezi a vágyat, hogy Isten szelleme friss szélként fújjon rá a megfáradt világra, hogy új erőt, fényt és összetartozást adjon mindenkinek, különösen azoknak, akik elhagyták az Istennel vagy egymással való közösséget.
„Mindenki érdemel egy esélyt. Ha tudtam volna beszélni édesanyám hasában, biztosan azt kértem volna tőle, hogy hagy hadd jöhessek erre a világra.” Megrázó tanúságtétel egy férfitól, aki fiatal felnőttként tudta meg, hogy az édesanyja majdnem elvetette – de Isten terve más volt, az, hogy megszülessen és éljen.
Szeptembertől két pap is készen áll arra a 777 felületén, hogy életed legérdekesebb, legnehezebb kérdéseire válaszoljanak!
Az emberi történelemben kevés kapcsolat annyira meghatározó, mint az apa-fiú viszonyulás. Ez a szál sokszor szoros és szeretetteljes, máskor terhelt és konfliktusos, olykor pedig a veszteség árnyéka borítja be.
Vannak könyvek, amelyek nem pusztán témát ajánlanak, hanem tükröt tartanak. Visszanéz ránk belőlük a saját történetünk, kérdéseink, elnémult vagy félbemaradt mondataink. Bolyki László Apák és fiúk című kötete ilyen tükör.
Nincs mese, a testünk tükrözi történetünket – így van ezzel vendégírásunk szerzője is, aki bátran vállalja önmagát. Saját megfogalmazása szerint kövér, és sok bántást kap ezért – de nem megtörve, inkább humorral és hittel áll mindehhez. Csillának a küzdelmek és kudarcok során az Istenbe vetett bizalom és az elfogadó emberek támogatása ad erőt, hogy újra és újra kezdje, elfogadva önmagát testi-lelki valójában. Egy őszinte vallomás, amely nemcsak a test méreteiről szól, hanem arról is, hogyan lehet a humort és hitet pajzsként használni a megpróbáltatások közepette.
Istennek rólam is van elképzelése? Hogyan találhatom meg? És mi van, ha én mást szeretnék? Tényleg mindenkinek van hivatása? Hogyan tudok jól dönteni? Íme öt konkrét lépés, ami segíthet a hivatásod megtalálásában. Riesz Domonkos atya írása
Amikor belépek a templomunk ajtaján, néha fájó csend fogad. Látom az üres padsorokat, hallom a falak közé záródott múlt emlékét, érzem, ahogy a hajdani közösség ereje lassan kifakul. Szeretett gyülekezetem, amely egykor élettől lüktetett, most mintha fáradtan szuszogna. Mégis, miközben szívem összeszorul, valami más is történik bennem: nem enged a remény. Hiszem, hogy az evangélium, amely egykor életet adott, ma is képes új szívként dobogni bennünk. Ezért keresem, hogyan lehet újra központtá válni. Megvan-e az élő test, ahol Krisztus szava lüktet.
„És leborultam a lába elé, hogy imádjam őt, de így szólt hozzám: Vigyázz, ne tedd! Szolgatársad vagyok, és testvéreidé is, akikben megvan Jézus bizonyságtétele. Istent imádd, mert a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság lelke.” (Jel 19,10) Egy szép ima és elmélkedés, ha vágysz a felszínnél többre.