2026.10.12.

„Az Eucharisztia az én autópályám a mennyországba” – 20 éve hunyt el Carlo Acutis, a farmernadrágos szent

Október 12-én ünnepeljük Szent Carlo Acutist, a 15 évesen elhunyt „digitális evangélistát”. A fiatalok, az internethasználók és a programozók védőszentjéről Pham Dinh Ngoc SJ (Nap atya) osztja meg velünk gondolatait.

Ezen a napon, pontosan húsz évvel ezelőtt, egy fiatal fiú akut leukémia következtében örökre lehunyta a szemét. Mindössze 15 éves és 5 hónapos volt. Ebben az életkorban sokan még iskolába járnak, jövőbeli hivatásukról álmodoznak, utazásokat terveznek, és az előttük éppen kibontakozó jövő felé tekintenek. Ennek a fiatalembernek a földi útja azonban 2006. október 12-én reggel véget ért.

Mondhatjuk, hogy ez a fiatal a barátunk a bátyánk lehetne. Ha még élne, idén lenne 35 éves. Talán ő is dolgozna, okostelefont használna, e-mailekre válaszolna, barátokkal találkozna, és ugyanazokkal a gondokkal nézne szembe, mint napjaink sok fiatalja. Ennek a barátunknak a neve Carlo Acutis.

2025. szeptember 7-én, a Szent Péter téren XIV. Leó pápa ünnepélyesen a szentek sorába iktatta Carlo Acutist Pier Giorgio Frassatival együtt. A szentté avatási szentmise homíliájában a Szentatya Carlót „korunk egyik fiataljának” nevezte, aki a családban, az iskolában, különösen pedig a szentségekben találkozott Jézussal. A pápa szerint

Carlo természetes módon tudta összekapcsolni az imádságot, a tanulást, a sportot és a szeretetszolgálatot.

Az Egyház tehát nem csupán azért avatta szentté Carlót, mert kiválóan értett a számítógépekhez, mert fiatalon halt meg, vagy mert öltözködése közel áll a mai fiatalokéhoz.

Az Egyház ebben a rövid életben az életszentség olyan útját ismerte fel, amely a modern világ kellős közepén is sokakat segíthet az előrehaladásban.

Egy farmernadrágos szent

Carlo 1991. május 3-án született Londonban, olasz családban. Néhány hónappal később családja visszaköltözött Milánóba. Ez a város gazdaságáról, divatjáról és modern életformájáról egyaránt híres. Carlo ebben a nyüzsgő környezetben nőtt fel, úgy, mint bármelyik másik fiatal. Farmernadrágot, pólót és sportcipőt viselt. Szeretett focizni, szaxofonozni, filmeket nézni, kutyákról és macskákról gondoskodni, valamint barátaival vidáman együtt lenni. Kedvelte a videojátékokat, és különösen érdekelte a számítástechnika.

Carlo nem olyan fiatal volt, aki egész nap összekulcsolt kézzel ült a templomban, vagy szüntelenül a rózsafüzért imádkozta. Egészen hétköznapi érdeklődési körei voltak, jó humorérzékkel rendelkezett, és örülni tudott a fiatalság ajándékainak.

Carlo bekapcsolódott az elsőáldozásra és a bérmálásra készülő gyermekek hitoktatásába. Segítette azokat a társait, akik nehézségekkel küzdöttek a tanulásban; szolgált olyan helyeken, ahol ételt osztottak a szegényeknek; figyelemmel fordult a hajléktalanok és a társadalom peremére szorult emberek felé. 2005 szeptemberétől a milánói Leone XIII. Gimnáziumban tanult, amelyet a jezsuiták tartanak fenn. Halála előtt valamivel több mint egy évet töltött ebben az iskolában.

Carlo élete megmutatja, hogy az életszentségnek nem feltétlenül rendkívüli tettekkel kell kezdődnie. Isten abból indulhat ki, ami már ott van a kezünkben: a családunkból, az osztályunkból, néhány barátból, egy számítógépből, egy futball-labdából, a segítségre szoruló szegény emberből és egy megnyílni képes szívből.

Carlót tehát nem az tette különlegessé, hogy teljesen másként élt, mint a többiek, hanem az, hogy a hétköznapi dolgokat rendkívüli szeretettel élte meg.

Carlo például így vallott: „Mindig közel lenni Jézushoz. Ez az én élettervem.” Hétéves korában ezt írta: „Mindig egyesülve Jézussal.” Ez nem egyszerű vallásos jelmondat vagy üres közhely volt. Carlo napról napra hűséges maradt ehhez az „élettervhez”. Elsőáldozása után igyekezett mindennap részt venni a szentmisén, időt szakított a szentségimádásra, rendszeresen járult a kiengesztelődés szentségéhez, és imádkozta a rózsafüzért.

Carlo legismertebb mondata így hangzik:

„Az Eucharisztia az én autópályám a mennyországba.”

Az „autópálya” képe nagyon közel áll a modern ember életéhez. Az autópálya lehetővé teszi, hogy gyorsabban haladjunk, de az utazónak először is tudnia kell, hová szeretne eljutni. Carlo számára egészen világos volt, hogy életének végső célja Isten.

Az Eucharisztia nem valamiféle mágikus eszköz volt számára, amellyel elmenekülhetett volna a valóságból, hanem az a hely, ahol találkozott az élő Jézussal (Christus vivit), aki szeretni, szolgálni és önmagát ajándékozni tanította őt.

Carlo ezt is mondta: „Amikor a nap felé nézünk, lebarnulunk… de amikor Jézus előtt állunk az Eucharisztiában, szentekké válunk.” Ez a mondat kissé tréfásnak tűnhet, mégis a keresztény élet egyik mély igazságát fejezi ki: az ember fokozatosan hasonlóvá válik ahhoz, akit szemlél. Ha nap mint nap csak a pénzt, a hírnevet, a külső szépséget vagy a közösségi médiában megszépített képeket nézzük, ezek a dolgok fogják uralni a lelkünket. Ha azonban rendszeresen időzünk Jézus jelenlétében, lassanként megtanulunk úgy látni, gondolkodni és szeretni, ahogyan ő.

Carlo életszentsége nem abból fakadt, hogy minél több látványos dolgot akart véghez vinni. Ő maga így fogalmazott: „A megszentelődés nem a hozzáadás, hanem a kivonás folyamata: kevesebb belőlem, hogy helyet adjak Istennek.” A „kevesebb belőlem” nem önmagunk megvetését vagy személyiségünk eltörlését jelenti. Azt jelenti, hogy kevesebb legyen bennünk az önzés, az önteltség és a figyelem utáni vágy. Így Isten és embertársaink beléphetnek az életünkbe. Carlo rövid jelmondata ez volt: „Nem én, hanem Isten.”

Amikor Isten kerül a középpontba, az ember nem válik kisebbé. Ellenkezőleg: szabaddá lesz, és valódi önazonosságának megfelelően bontakozhat ki.

Elvinni az evangéliumot a digitális világba

Carlo már gyermekkorában különleges érzéket mutatott az informatika iránt. Megtanulta a számítógépes programok használatát, a honlapkészítést és a digitális tartalmak szerkesztését. Még figyelemreméltóbb azonban, hogy ezt a képességét nem tartotta meg magának valamiféle személyes szórakozásként, és nem is csupán arra használta, hogy bebizonyítsa, milyen okos.

Carlo nagyon szerette az Eucharisztiát, és fájdalommal töltötte el, hogy sok katolikus nem ismeri igazán ennek a szentségnek az értékét. Ezért kutatta, összegyűjtötte és rendszerezte a világ különböző részein feljegyzett eucharisztikus csodákról szóló dokumentumokat. Ezekből az anyagokból egy online kiállítás létrehozásában vett részt. A kiállítás később számos plébániára, iskolába és egyetemre eljutott a világ különböző földrészein.

Carlo olyasmit tett, ami abban az időben, amikor az internet még fejlődésének kezdeti szakaszában járt, egészen újszerűnek számított: a hit egyik ősi, ugyanakkor mindig élő tartalmát elvitte a digitális térbe.

A technológiát nem arra használta, hogy önmagát állítsa a középpontba, hanem arra, hogy másokat hozzásegítsen a Jézussal való találkozáshoz.

2019-ben Ferenc pápa a Christus vivit – Krisztus él kezdetű apostoli buzdításában külön is beszélt Carlóról (104–106. pont). Megállapította, hogy a digitális világ bezárkózásra és elszigetelődésre késztetheti a fiatalokat, és üres szórakozások hajszolásába sodorhatja őket. Carlo megértette, hogy a kommunikációs eszközök, a reklámok és a közösségi oldalak elkábíthatják az embert, fogyasztói szemléletet ébreszthetnek benne, és függővé tehetik. Ő azonban nem esett ebbe a csapdába. A kommunikációs technológiát az evangélium, az értékek és a katolikus hit szépségének továbbadására használta.

Ez napjaink magyar katolikus fiataljai számára is nagyon elgondolkodtató.

Nem csupán az a kérdés, hány órát töltünk a telefonunk használatával, hanem az is: milyenné válik a lelkünk ennyi idő elteltével?

A technológia szolgál bennünket, vagy mi kezdjük észrevétlenül szolgálni az algoritmusokat? A közösségi média közelebb visz bennünket egymáshoz, vagy annyira leköti a figyelmünket a képernyő, hogy már észre sem vesszük a mellettünk ülő embert?

Carlo nem ítélte el a technológiát, és nem menekült el az internet világából. Világos céllal lépett be ebbe a térbe. A billentyűzet segítségével honlapokat készített, informatikai tudását pedig az evangélium szolgálatába állította. Carlo talán ma ezt kérdezné tőlünk:

Találkozhatnak-e mások az igazsággal, a jósággal és Isten szépségével a bejegyzéseidben, videóidban, hozzászólásaidban és üzeneteidben?

A hit nem távolította el Carlót az élettől

Carlo lelki élete nem ért véget a templom ajtajánál. A Jézussal való egységből erőt merített a tanuláshoz, a barátságok ápolásához és azokról való gondoskodáshoz, akikről mások könnyen megfeledkeztek. Észrevette azokat az osztálytársait, akiket bántalmaztak, vagy akik magányosan éltek. Segített a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekeknek. Megtakarított pénzéből támogatta a szegényeket. Carlo számára az Eucharisztia szeretete és a szegények szolgálata nem két különálló út volt. Ugyanannak a találkozásnak a két dimenzióját jelentették: felismerte Jézust a megtört kenyérben, és megtanulta felismerni őt a sebzett emberi életekben is.

XIV. Leó pápa négy szóval gyönyörűen összefoglalta Carlo életét: imádság, sport, tanulás és szeretetszolgálat. Carlo életének egyetlen területét sem zárta ki. Engedte, hogy Isten mindent egyetlen hivatássá kapcsoljon össze. Ezért mondhatta: „Az élet csak akkor igazán szép, ha Istent mindenekfölött, felebarátunkat pedig önmagunkként szeretjük.”

Amikor váratlanul megérkezett a betegség

2006. október 2-án Carlo kezdte rosszul érezni magát. Családja eleinte úgy gondolta, csupán egyszerű influenzáról lehet szó. Állapota azonban gyorsan súlyosbodott. Október 8-án az orvosok M3-as típusú akut leukémiát diagnosztizáltak nála. Néhány nappal később agyvérzés következtében kómába esett. Szíve 2006. október 12-én reggel 6 óra 45 perckor megállt.

Carlo természetesen nem készülhetett éveken át arra, hogy szembenézzen a halállal. Minden néhány nap alatt történt. A Jézussal való egységben megélt élete azonban már korábban, észrevétlenül felkészítette őt erre a pillanatra. Amikor megérkezett a betegség, nem kellett a semmiből kiindulva keresnie élete értelmét. Tudta, kihez tartozik, és hová tart. Carlo békéje nem a szenvedés lekicsinyléséből fakadt.

A keresztény hit nem arra tanít bennünket, hogy úgy tegyünk, mintha a betegség nem fájna, az elválás nem okozna szomorúságot, vagy a halál nem lenne félelmetes.

A hit abban segít, hogy azzal a meggyőződéssel haladjunk át a szenvedésen: aki Krisztust követi a szenvedésben, az vele lesz a dicsőségben is.

Húsz évvel Carlo halála után még mindig nagyon sok fiatal fordul hozzá. Talán azért, mert benne nem egy távoli szenttel találkoznak, hanem olyan baráttal, aki tudta, mit jelent az iskola, a futball, a videojáték, a számítógép, a barátság, az öröm és a fiatalság törékenysége.

Három dolog, amelyet a fiatalok megtanulhatnak Carlótól

  1. Merjünk barátságot kötni Jézussal és egymással!

Carlo nem elvont eszmének vagy a múlt egyik alakjának tekintette Jézust. Számára Jézus élő barát volt. A szentmisében, az Eucharisztiában, Isten igéjében, a kiengesztelődés szentségében és a szegényekben találkozott vele. A Jézussal való barátság nem zárkózottá tette Carlót, hanem segítette őt abban, hogy mások felé forduljon. Ez olyan jel, amelynek segítségével megvizsgálhatjuk saját lelki életünket is: ha minél többet imádkozunk, annál ingerültebbé, önzőbbé és másoktól távolabbivá válunk, akkor talán még nem találkoztunk igazán Istennel. A Jézussal való találkozásnak emberségesebbé kell tennie bennünket, képessé arra, hogy jobban meghallgassunk másokat, és készségesebben megbocsássunk.

Carlo ezt mondta: „A boldogság azt jelenti, hogy tekintetünket Isten felé fordítjuk. A szomorúság azt, hogy csak önmagunkat nézzük.” Sok bánatunk azért válik olyan súlyossá, mert saját énünk, az összehasonlítgatás és ez a kérdés tart bennünket fogva: „Mit gondolnak rólam mások?”

Carlo arra hív, hogy emeljük fel tekintetünket. Nem azért, hogy elmeneküljünk a problémáink elől, hanem hogy felismerjük: nem vagyunk egyedül.

  1. Bátran használjuk tehetségünket arra, hogy megismertessük Jézust!

Nem mindenki tud honlapot készíteni, mint Carlo. Isten azonban mindenkinek adott valamilyen képességet. Aki szépen énekel, örömet szerezhet másoknak. Aki jól ír, megoszthatja gondolatait egy fogalmazásban vagy cikkben. Aki ért a technológiához, egészséges és értékes tartalmakat készíthet. Aki tud figyelmesen hallgatni, segíthet egy magányos barátnak. Aki jól tanul, támogathatja gyengébben teljesítő társát. Nem az a döntő, hogy nagy vagy kicsi tehetséget kaptunk, hanem az, hogy mire használjuk. Ha Isten kezébe helyezzük, ugyanaz a képesség sokak számára ajándékká válhat.

Carlo ezt mondta: „Célunknak a Végtelennek kell lennie, nem pedig a véges dolgoknak.” A jegyeknek, a pénznek, a diplomáknak, a kedveléseknek és a népszerűségnek megvan a maguk értéke, de egyikük sem elég nagy ahhoz, hogy az emberi élet végső céljává váljon.

Az emberi szív a Végtelen számára teremtetett. Ha túlságosan kicsiny célt választunk, előbb-utóbb ürességet fogunk érezni.

  1. Ne veszítsd el önmagad!

Talán ez a legnehezebb lecke. Carlo azt mondta: „Minden ember eredetinek születik, de sokan másolatként halnak meg.” Az ember akkor válik másolattá, amikor mások tekintetének fogságában él: azt viseli, amit mások szépnek mondanak; azt gondolja, amit a tömeg igaznak tart; azt követi, amit a közösségi média vonzónak mutat; önmaga értékét pedig követőinek számával méri. Azt gondolja, hogy szabad, miközben valójában talán divatok, reklámok és algoritmusok vezetik.

Ferenc pápa szerint ahhoz, hogy a fiatalok ne váljanak „másolattá”, ki kell bontakoztatniuk azokat az egyedi ajándékokat, amelyeket Isten beléjük helyezett. Mindenkinek megvan a maga története, arca és pótolhatatlan hivatása. Szentté válni nem azt jelenti, hogy külsőségekben utánozzuk Carlót. Azt jelenti, hogy engedjük Istennek:

segítsen azzá az egyedi és megismételhetetlen emberré válnunk, akinek teremtésünkkor elgondolt bennünket.

Az érem két oldala

Kedves magyar fiatalok!

Ha ezeket a sorokat olvassátok, talán ti is szeretnétek többet megtudni Carlo Acutisról. Nem csupán az a fontos azonban, hogy megismerjük Carlo életét. Még fontosabb, hogy felfedezzük: Isten milyen életre hív bennünket.

Carlo életében egyazon érem két oldalát fedezhetjük fel. Az egyik oldalon Isten, az imádság, az Eucharisztia és a belső élet áll. A másikon a barátok, az iskola, a munka, a szegények és a technológia. Ez a két oldal nem áll szemben egymással. Minél szorosabban kapcsolódott Carlo Istenhez, annál több erőt kapott a tanuláshoz, az alkotáshoz, a barátságok kialakításához és a szolgálathoz. Minél inkább belépett az élet valóságába, annál több lehetősége nyílt arra, hogy felismerje és szeresse Istent.

Ez korunk életszentsége: nem menekülni el a világból, de azt sem engedni, hogy a világ elnyeljen bennünket.

Nem vetjük el a technológiát, hanem szabadon és felelősen használjuk. Nem nézzük le a fiatalság örömeit, hanem egy még nagyobb öröm felé irányítjuk őket. Bárcsak egyikünk sem azért élne, hogy híressé váljon, hanem azért, hogy egyre többen megismerjék és megszeressék Jézust!

Ha te és én ezekkel a kis lépésekkel kezdjük, Carlo Acutis barátaivá válhatunk. Mindenekelőtt pedig Jézus kedves barátai lehetünk. Jézus ma is arra hív bennünket, hogy barátságot kössünk vele. Ha megkapjuk az Istennel való barátságnak ezt az ajándékát, nem kell fakó másolatokként élnünk. Azzá a gyönyörű „eredetivé” válhatunk, akinek Isten öröktől fogva megálmodott bennünket.

Szent Carlo Acutis, járj közben Istennél értünk, fiatalokért! Ámen.

Szent Carlo Acutis ünnepén, 2026. október 12-én

Pham Dinh Ngoc SJ (Nap atya)

Blog Lelkiség
hirdetés