„Te miért hiszel?” – hangzik a kérdés, sokszor tele előítélettel, kétellyel. A hitet sokan mankónak, menekülésnek vagy naivitásnak látják egy világban, ahol a szenvedés és a képmutatás napi hír. De mi van, ha a hit nem gyengeség, hanem a legmélyebb valóság? Ha nem a kérdések elől való menekülés, hanem az egyetlen őszinte válasz?
Te mégis miért hiszel? A neveltetés, mi? A családi hagyományok. Keresztény Európa, miegymás. Muszájból.
Ja hogy kell neked egy mankó? Szegénykém, nem tudsz egyedül megküzdeni az élet kihívásaival. Nem baj, majd felnősz.
Miért hiszel? Ennyire nem látod, mi folyik a világban?
Hogy mennyi éhezés, erőszak, háború zajlik e percben is? Ennyire homokba dugod a fejed? A te Istened lát mindent, mégsem tesz semmit. Szegénykém, egy ilyen Istenben hiszel. Passzív, közönyös.
Miért hiszel? Hát nem látod, mi folyik az egyházban is? Pedofil papok, ítélkező keresztények, képmutató vasárnapok. Ja hogy neked ez kell, hogy ne légy magányos? Sajnálom.
Miért hiszel? Az a sok hülye szabály…így is rengeteg helyen meg kell felelni az életben, nehogy már még ennek az Istennek is meg kelljen. Nekem már úgyis mindegy, úgyis utál. Szóval engem sem érdekel.
Te miért hiszel? De most komolyan, okos lány vagy, lehetne ennyi eszed, hihetnél inkább a tudományokban. Ja hogy az nem ad választ mindenre? Na miért, te tudod a választ? Ugyan már.
Te miért hiszel? Mondd már el!
Oké, elmondom szívesen.
Számomra Jézus a valóság.
Ő a kenyér, amely által többé nem éhezem. Ő a bor, amely által többé nem szomjazom. Ő a szerelem, amely felemel, a szeretet, amely által soha többé nem kell magányosnak lennem.
Ő a válasz minden kételyre. Ő a béke minden harcra. Ő a híd a széthasadt részeim között, amiket szép lassan össze is forraszt.
Ő a gyógyír minden sebemre. Ő az orvosom, a pszichológusom, a mesterem, a legjobb barátom, a vőlegényem.
Ő a csend a zajban. Ő a fény az alagút rémséges sötétségében. Ő a forrás, mely a kősziklából fakad. Ő az a kis virág, mely az aszfalt repedéseiből életre kel. Ő a feltámadásom. Ő a mindenem.
Csak neki köszönhetem, hogy élek, hogy lélegzem, hogy dobog a szívem. Csak neki köszönhetem, hogy túléltem eddig mindent. Ő az, aki minden szörnyűségből hatalmas áldást hoz ki, ő az, aki minden szenvedésem a javamra fordítja. Aki átokká lett értem. Aki meghalt, hogy élhessek. Aki a mélységből magasra emel. Aki a kemény szívem lággyá teszi. A büszkeségem összezúzza. Az eddigi eredményeim megkérdőjelezi. Az egómat megöli.
Mi marad? Hát én. A valódi én. És Ő. Egyre tisztábban, mélyebben, valóságosabban.
Mi marad? Mi maradunk.
hirdetés
