Mit csinálj, ha dühös és tehetetlen vagy? Ha (látszólag) hiába imádkozol nemhogy jobb, de sokkal rosszabb lesz minden? Ha nem hallod Isten hangját? Engem ezek a kérdések foglalkoztatnak. Eddig nem sokra jutottam, de most megosztom ennek a hosszú, tanulással teli útnak néhány szegmensét.
Jó pár hete kissé csüggedten próbáltam szemet hunyni egy sérelmem felett, miután éreztem, hogy teljesen eszköztelen lettem a problémával szemben. Hiába volt minden, a nyílt kommunikáció, a megértés, jelzés, süket fülekre találtam. Elhatároztam, hogy most nem a megsértődés ideje jött el, hanem az imáé: Isten elé vittem a helyzetemet, azt a személyt, aki nekem igazán fontos, a vele való kapcsolatomat, és kértem az Urat, hogy vegye el a szívemből a neheztelést, találjunk egymáshoz vezető utat és ez a mélység erősítse meg a barátságunkat ahelyett, hogy megosszon bennünket és éket verjen közénk.
Alapvetően teljesen biztos voltam benne, hogy ez „beválik”, békesség volt bennem, hogy ez a konfliktus teljesen feloldódik majd a szeretetben, szemernyi kétségem sem volt, mert érzetem, hogy Isten a szívemet késszé teszi a megbocsátásra és rálátást kaptam a saját hibáimra is.
Imádkoztam, felajánlottam ezért a helyzetért a miséket, amelyeken részt vettem 5 napon keresztül.
Az 5. napon viszont teljesen tanácstalanul álltam a reményeim összetört romjai felett, ugyanis minden addiginál rosszabb irányt vett a helyzet. Az eredeti konfliktus ehhez képest problémának sem volt nevezhető, ami utána történt, az viszont egyenesen kétségbeejtő, illogikus és számomra értelmezhetetlen is volt. Ráadásul szinte a ráhatásom nélkül zajlott minden, csak a kész tények fogadtak, nem értettem, hogy jutottunk idáig. Nem voltak eszközeim a megoldáshoz, teljesen idegen terepen találtam magam, hiszen ahhoz voltam szokva, hogy ha probléma adódik, megoldom. Azonnal. Nem szeretem a lezáratlan, elvarratlan, másokat bizonytalanságba kényszerítő helyzeteket, most mégis ez történt.
Tanácstalanul mondtam Istennek, hogy „hát, ez nem egészen úgy alakult, ahogy gondoltam”. Kínomban nevetni tudtam volna, hiszen annak a szöges ellentéte következett be, mint amiben megnyugvást találtam az Úrnál. Kértem a segítségét, megoldást kerestem Nála, de hiába kérdeztem, hogy „ennek most mi az értelme? Miért történik ez?” – nem válaszolt.
Isten néma. Lassan 4 hete néma.
Bár várjunk, Isten a néma vagy én vagyok süket? Nem tudom. Egyben vagyok biztos, ha Isten néma is, biztos, hogy hall engem, de szuverén és nem köteles nekem folyamatosan válaszolgatni.
Most először érzem azt, hogy jó ez így. Hogy nem ostromlom az eget azért, hogy nekem jó legyen. Tudomásul vettem, hogy tudja, mi nyomaszt engem, látja a lelkem és nem hagyott magamra, de most nem lesz azonnal megoldás. Biztos rajta van az ügyön és egyszer megoldódik minden, csak úgy „magától”, – és mint Reményiktől tudjuk:
,,ez a magától: ez a Kegyelem.”
Még nem tudom, mit tanít nekem ilyen fájdalmak keresztül Isten, de egy dologra felhívta a figyelmemet: haragudhatok, de ne vétkezzem. Látja, hogy igazságtalanság ért, és érzi a dühömet. De attól még Ő a főnök, Ő az Úr, aki minden helyzetben, minden körülmények között szent és dicséretre méltó.
Lehet, hogy a konkrét helyzetben nem ad rögtön megnyugvást, de benne békét találhatok a legnagyobb külső-belső zürzavarok és problémák közepette is.
„Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret az ördögnek.” (Ef 4, 26-27)
Egy ideje szinte mindennap elolvasom a fenti az igét. Jó emlékeztető. Mindig szerettem ezt a szakaszt, de egyre több és mélyebb lesz az üzenete számomra. Felszabadító, hogy Isten azt mondja: „haragudhatsz, jogod van haragudni, megélheted ezt az érzést, ettől nem leszel rossz ember, nem kell mindent mindig mosolyogva tűrnöd és állandóan megfelelned”.
Nekem legalábbis ezt üzeni és megértésre lelek általa. De szeretem ebben az igében azt is, hogy nem hagy keretek és korlátok nélkül: „ne vétkezzetek” – vagyis
annyira ne adjam át magam soha a dühömnek, sebzettségemnek, hogy olyat tegyek, ami a lelkem ellen való, amit megbánnék, és ami elszakítana Istentől.
Persze minden érzés valid – halljuk ezt a sokat ismételgetett pszichológiai mantrát, ami amely nyilván igaz, csak sokszor átesünk a ló túloldalára és ezzel takarózva ejtünk sebeket másokon. Szerintem az érzéseink felett való döntési lehetőségünk a valid, a szabad akaratunk a valid. Isten erre hív: éld meg az érzéseidet, de ne okozz kárt velük másban. Még akkor sem, ha jogosak.
Ezt gyakorlom. Hogy hogy ne fojtsam el magamban, ami fáj, de közben ne legyek sértett, kicsinyes és goromba.
Most egy olyan helyzetben vagyok, amikor nem az történik, amit megszoktam – probléma van és megoldom -, hanem probléma van és várok, hogy Isten lehetőséget adjon arra, hogy megoldódjon.
Bizalomra tanít vagy úgy segít, hogy nem segít? Kiderül.
hirdetés
