Máté története egy gyermekről szól, ki megszületett, de földi életét nem kezdhette el, mégis örökre része maradt családja életének. Egy vallomás a veszteségről, a hitről és a szeretetről, amely a halálon túl is összeköt.
Sziasztok!
Máté vagyok. Én vagyok annak az Anyának és Apának az első kisfia, akik a világon a legjobban vártak engem. Már akkor szerettek, amikor még senki sem látott. Amikor még Anya szíve alatt laktam, sokat beszéltek hozzám. Apa néha énekelt is nekem. Nem mindig tisztán, de én nagyon szerettem. Vasárnaponként együtt mentünk a templomba. Ott voltunk mind a hárman:
Anya, Apa és én. Már akkor is velük imádkoztam, csak még senki sem hallotta a hangomat.
Aztán egy napon különös csend költözött közénk. Anya megérezte, hogy valami nincs rendben, ezért elmentünk a kórházba. Én mindent láttam. Láttam, milyen erősen szorította Apa Anya kezét, láttam, ahogy az orvosok egyszer csak sietni kezdtek, és hallottam Anya sírását. Hallottam Apa imáját is, aki újra és újra csak ezt ismételte: „most segíts meg, Mária”.
Olyan sokszor mondta, hogy még az angyalok is vele együtt imádkoztak.
Az orvosok mindent megtettek értem. Igazán mindent. De akkor Jézus odalépett hozzám, megsimogatta a fejemet, rám mosolygott, és azt mondta: „gyere, Máté! Most velem jössz.” Én pedig elindultam Vele. Nem fájt. Nem féltem. Csak egyetlen dolog volt nehéz:
ott kellett hagynom Anyát és Apát.
Láttam, amikor Apa először a karjába vett, és éreztem, ahogy fölöttem imádkozza a Miatyánkot. Azt hiszem, akkor sírt először igazán az egész mennyország. De Jézus csak ennyit mondott: „bízz bennem”. Apa akkor már alig állt a lábán. Azt hitte, egyedül van, pedig nem volt. Valaki hátulról megtartotta. Én tudom, ki volt. Isten. Ő mindig megtartja azt, aki már nem tudja megtartani önmagát.
Amikor Apa és Anya hazamentek, azt hitték, hogy minden véget ért. Én viszont már tudtam valamit. Tudtam, hogy Isten még nem fejezte be a történetünket. Mindennap figyeltem őket. Láttam, amikor sírtak, amikor kérdezték: „miért?”. Erre én sem tudtam a választ, de Jézus mindig azt mondta: „várjatok! Egyszer megértitek.” És valóban így lett. Egy este Apa és Anya egymásra néztek, és szinte egyszerre mondták ki: „házasodjunk össze”. Mosolyogtam.
Végre meghallották azt, amit Isten már régóta a szívükbe suttogott.
Az esküvőjükön én is ott voltam. Nem láttak, de ott álltam mellettük. Amikor kimondták az igent, a mennyországban minden angyal mosolygott, mert tudták, hogy ez a szeretet erősebb lett a fájdalomnál. Később Apa sokat gondolt arra a rózsára, amelyet János vitéz a tóba dobott. Sokáig nem értette, miért jut ez újra meg újra az eszébe. Én már értettem. A rózsa nem varázslat. A rózsa a hit. A tó pedig Isten. Ha a hit belehullik Isten szeretetébe, abból mindig élet születik.
Néha nem akkor és nem úgy, ahogyan mi elképzeljük, hanem sokkal szebben.
Egyszer aztán Jézus ismét rám mosolygott, és megkérdezte: „készen állsz?”. Nem értettem, mire gondol, ezért visszakérdeztem. Ő csak ennyit mondott: „megérkezik a testvéred”. És valóban így történt. Megszületett Róza. Attól a naptól kezdve minden reggel odaszaladok hozzá. Ő még nem lát engem, de néha úgy érzem, sejti, hogy ott vagyok mellette.
Amikor nevet, amikor a semmibe mosolyog, vagy amikor a levegőbe integet, néha azt hiszem, nekem integet.
Van egy komód a szobájában. A legfelső fiókban egy kis kék repülős cumi pihen. Az enyém. Róza mindig kéri, hogy adják oda neki. Anya és Apa ilyenkor mosolyogva elmondják: „az a testvéredé, Mátéé”. Ő pedig a maga kedves kis nyelvén visszaismétli: „testvéj Máté”.
Ilyenkor mindig nagyon boldog vagyok, mert tudom, hogy nem felejtettek el.
A kertben áll egy fenyőfa. Minden évben egy kicsit magasabb lesz. Ahogy nő a fa, úgy nő a szeretet és a remény is Anya és Apa szívében. Augusztus elsején mindig gyertyát gyújtanak alatta. Én ilyenkor is ott vagyok. Nem a fa miatt, hanem miattuk. Mert szeretem őket. Minden este odamegyek Jézushoz, megfogom a kezét, és arra kérem: „vigyázz Anyára, vigyázz Apára, vigyázz Rózára”. Ő ilyenkor rám mosolyog, és csak ennyit mond:
„ne félj, Máté. Ők az enyéim is.”
Én pedig mindig megnyugszom, mert tudom, hogy minden rendben lesz.
A szeretet nem ér véget attól, hogy valaki már nem látható. A szeretet csak helyet változtat. Azt hiszem, ezért választott engem Isten első gyermeküknek. Hogy megtanítsam nekik: még a halál sem tudja elszakítani egymástól azokat, akik Krisztusban egymáshoz tartoznak. Én ezért ma is velük vagyok. Nem úgy, ahogyan ők szeretnék, hanem úgy, ahogyan Isten a legjobbnak látja. És amíg ők odalent szeretnek engem, én idefentről vigyázok rájuk.
hirdetés
