Volt már olyan pillanat az életedben, amikor úgy érezted, Isten megfeledkezett rólad? A szenvedés, a félelem és a bizonytalanság közepette sokszor nehéz felfedezni jelenlétét. Mégis hiszem, hogy éppen ezekben a helyzetekben mutatkozik meg leginkább az Ő gondviselő szeretete.
,,Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” (Ézs 49,14)
Talán ez a fájdalmas felkiáltás már a te szádból is elhangzott. Vajon igaz lehet az a kép Istenről, amely szerint magunkra hagyott bennünket, és többé nem avatkozik bele az életünkbe?
Egy lelki beszélgetés után elgondolkodtam azon, milyen sokakat visszatart a Jóistentől az a hitükkel összeegyeztethetetlen kérdés, hogy ha Isten mindenható, akkor miért létezik szenvedés.
hirdetésHa Isten végtelenül szeret, miért engedi, hogy szörnyűségek történjenek a világban, az életemben?
Bár ezekre a kérdésekre nem kaphatunk egzakt választ, úgy gondolom, mások megélését szemlélve formálhatjuk egymást. Engedd meg, hogy megosszam az én megélésemet.
Ahhoz, hogy megértsük a szenvedés helyét a világban, el kell tudnunk fogadni, hogy az életünk az Ő kezében van. Megvan a hatalma ahhoz, hogy magához szólítson. Megvan a hatalma ahhoz, hogy megállítsa szívünket.
Az emberi test egy olyan tökéletes konstrukció, amelynek a működése a tudomány számára még mindig rejtély. De Isten számára nem. Mi, emberek hajlamosak vagyunk erre a biológiai ökoszisztémára a betegség forrásaként, erkölcstelenség helyszíneként vagy bűn okozójaként tekinteni. Gyorséttermi ételekkel tömjük, szorongunk, nem hagyjuk pihenni, az egyszerű kielégülést keressük, a saját örömünket hajszoljuk.
Nem vesszük észre, hogy a test, amelyben élünk, az Úr alkotómunkájának szépsége.
Ő maga formált minket a saját képére és hasonlatosságára. A teremtményei vagyunk, azok, akikkel a világon legjobban törődik, akikről a leginkább gondoskodik, és akiket leginkább szeret.
Ahogy a Bibliában olvashatjuk: ,,nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva.” (Mt 10,30)
Semmi sem történik úgy, hogy Isten ne tudna róla. Bár sokszor nem értjük, miért enged meg bizonyos szenvedéseket, hisszük, hogy a legnagyobb fájdalmaink közepette sem hagy magunkra.
,,Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.” (Ézs 49,16)
Ezek talán nehéz érzéseket keltenek benned, hiszen kiszolgáltatottá és törékennyé tesznek. De nem szabad elfelejtenünk, hogy nem egy misztikus istenséggel vagy felettes erővel van dolgunk, hanem a Szentháromsággal. Az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Vele, akinek szeretete és gondoskodása ismerős számunkra. Aki végtelenül irgalmas és megbocsátó övéivel. Amint őszintén megbánod bűneidet, újra a kegyelmébe fogad. A szabad akarat, amelyet adott, az irántad érzett bizalmának legmélyebb kinyilvánítása.
Az Ő szeretete megengedő. Megengedi a visszaeséseket újból és újból, a vétkeket, amelyeket ellene vagy embertársad ellen teszel. Engedi, hogy elutasítsuk, hogy aztán újra visszatérhessünk. Ezt a saját életemben is megtapasztalhattam. A helyzet, amelyben segített az Úr, közel sem egy életemet jelentősen meghatározó pillanat volt. Mégis oly sok szorongást okozott számomra, mintha az lett volna. Ennek hatására tapasztaltam meg újra, hogy
az Úr a legkisebb félelmeinket is ismeri, és nem közömbös a küzdelmeink iránt.
Az egyetemen a idei vizsgaidőszak különösen sok feszültséggel járt. A szigorlatom mellett – amely nyolc tantárgy anyagából állt – egy másik vizsgát is le kellett tennem. Miután a szigorlatra az utolsó hetekben kezdtem el készülni, tanultam éjt nappallá téve. A siker már önmagában egy csoda volt számomra, de amikor másnap elmentem a másik vizsgámra, teljesen el voltam keseredve. Nem volt időm a szigorlat mellett azzal is foglalkozni. A szorongást az okozta bennem, hogy a tárgyat többször nem vehettem fel, a többi vizsgaidőpont pedig nem volt jó. Miután megírtam, elkezdtem számolgatni, hány ponttól mennék át: 4.5 pont kellett volna, hogy elkerüljem a bukást. Teltek a napok, és bár belül szorongtam, nem fordultam a Jóistenhez. Próbáltam elterelni a figyelmem a barátaimmal töltött idővel, sorozatokkal, édességgel. De még ekkor sem fordultam az Úrhoz.
Úgy éreztem, olyan régen megfeledkeztem Róla, hogy már nincs is jogom kérni Tőle semmit.
Mikor már úgy éreztem, úrrá lesz rajtam a félelem, térdre borultam az Úr előtt. Könyörögtem és kértem, hogy legyen velem irgalmas, és ha Ő is úgy akarja, engedjen át a vizsgán. Miután megosztottam Vele a félelmeim, rögtön megnyugodtam. Majd ránéztem a telefonomra és láttam, hogy jött a Neptun-értesítés: átmentem. 5 pontot kaptam, így pedig megkaptam a jobb jegyet. Talán másnak nem jelent sokat ez a történet, mégis számomra hatalmas erőt adott, hiszen egy apró visszaigazolás volt arról, hogy abban a pillanatban, amikor átadtam Istennek a félelmeim, Ő a számomra legjobb döntést hozta.
A legnagyobb ajándék azonban nem is az volt, hogy átmentem a vizsgán.
Amikor térdre borultam és őszintén Isten elé vittem minden félelmemet, szinte azonnal békesség töltötte el a szívemet.
Abban a pillanatban már nem az eredmény volt a legfontosabb, hanem az a bizonyosság, hogy nem vagyok egyedül a nehézségeimben. Akkor értettem meg igazán, hogy az Úr nemcsak a sikereinkben van jelen, hanem a szorongásaink és küzdelmeink közepette is mellettünk áll.
Talán ma sem értem teljesen, miért engedi meg Isten a szenvedést. De egyre inkább hiszem, hogy nem távoli szemlélője az életünknek, hanem velünk jár az örömeinkben és a legmélyebb fájdalmainkban is. És amikor úgy érezzük, hogy megfeledkezett rólunk, akkor is igaz marad az ígéret:
,,mondd a foglyoknak: jöjjetek ki! A sötétségben levőknek: gyertek a napvilágra! Útközben lesz mit enniük, még a kopár hegyeken is lesz legelőjük. Nem éheznek és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez.” (Ézs 49,9-10)
hirdetés
