Az elmúlt időszakban úgy éreztem, teljesen elvesztem. Kérdéseim voltak, döntések előtt álltam, de sem az emberekben, sem az imában nem találtam kapaszkodót. Mintha egyre távolabb sodródtam volna mindentől: másoktól, önmagamtól – és végül Istentől is. Az Úr azonban a hallgatásában sem hagyott egyedül.
A héten láttam egy videót a Csendes-óceánban található Nemo-pontról. Bár korábban még sosem hallottam róla, megtudtam, hogy ez az óceán egyik legelszigeteltebb helye: közelebb van hozzá a Nemzetközi Űrállomás, mint a legközelebbi szárazföld. Nem véletlenül nevezik az óceáni elérhetetlenség pontjának. Olyannyira magányos és elhagyatott hely, hogy az űrügynökségek időnként ide irányítják a lezuhanó műholdakat is, hiszen a közelben sem ember, sem hajó nem tartózkodik.
Az utóbbi időben pontosan így éreztem magam. Falat éreztem az emberi kapcsolataimban, és mivel én sem értettem igazán, mi bánt, a körülöttem lévők sem tudtak segíteni. A mindennapi teendők, az egyetemi zh-k és a jövőmmel kapcsolatos döntések teljesen felőröltek.
Ebben az életszakaszban nagyon gyorsan megváltozhat az ember élete: elköltözik otthonról, összeköltözik valakivel, vagy Erasmusra megy. És akkor még ott van a hivatás kérdése is: milyen életre hív Isten? Mivel szeretnék foglalkozni?
hirdetésHázasságra vagy esetleg szerzetesi életre hív az Úr?
Úgy éreztem, egyetlen rossz döntés az egész életemet megváltoztathatja. Nem tudtam, mi lenne a helyes út, és ahogy teltek a napok, egyre frusztráltabb lettem. De ami igazán megrémített, az az volt, hogy az imában sem kaptam választ.
Az egyetemi feladatok elfárasztottak, de valójában a bizonytalanság és a sürgető döntések nehezedtek rám a legjobban. Ez lassan az imaéletemre is rányomta a bélyegét: elzárkóztam Istentől, és már nem is imádkoztam. Arra gondoltam: ha Ő nem válaszol, akkor én sem fogom kérdezni.
Visszatekintve ez talán gyerekesnek hangzik, de akkoriban a kudarc és a tehetetlenség érzése erre vitt.
Szép lassan olyan sorozatokkal és tartalmakkal vettem körül magam, amelyek nem követték a Biblia tanítását. Egyre sötétebb és elvontabb történeteket kerestem, amelyekben az emberi élet, a szeretet vagy a szexualitás nem képviselt valódi értéket. Mélyen belül tudtam, hogy rendeznem kellene a kapcsolatomat Istennel, mégis dühös voltam Rá .
Beleestem abba a hibába, hogy nem hagytam az Úrnak, hogy megmutassa Magát nekem. Nem engedtem, hogy vezessen, mert görcsösen ragaszkodtam a saját elképzeléseimhez és ahhoz az Istenhez, akit én találtam ki.
Lassan az érzéseim és a gonosz sugalmazásai vették át bennem az irányítást:
„Úgysem vagy elég fontos neki. Hiszen akkor segítene.”
Ebben a reménytelen állapotban, ami kívülről talán nem is látszott, mégis lassan felemésztett, talált meg újra a hitem.
Egyik este láttam egy TikTok-videót. Egy kedves kisugárzású lány ült a szobájában, és mosolyogva megkérdezte, imádkozhat-e értem. Mire feleszméltem, már el is kezdte.
Ahogy ott feküdtem egyedül a sötét szobában, a nyitott ablakon át látszott néhány csillag az égen, és a távoli utcai lámpák fénye. Akkor valami megváltozott bennem. Úgy éreztem, hosszú idő után újra békére találtam. Nem tudom megmagyarázni, de miközben hallgattam az imát, amit értem mondott, olyan érzésem volt, mintha nem lennék egyedül. Mintha hárman lettünk volna a szobában: a videóban szereplő lány, az Atya és én.
A hosszú hallgatás után mégis megszólalt, és újra közel jött hozzám.
Másnap a szentmisén erős hívást éreztem a gyónásra. Bár nem tudtam előre készülni rá, mégis elmentem.
Amikor kiléptem a gyóntatófülkéből, úgy éreztem, valami megváltozott bennem. Mintha lezárult volna egy korszak.
A kérdéseimre továbbra sem kaptam egyértelmű válaszokat, és a problémáim sem oldódtak meg egyik napról a másikra. Mégis történt bennem valami, és ez elegendő volt.
Rájöttem, hogy nem kell rettegnem attól, jó döntést hozok-e, mert az Atya velem van. Nem egyedül kell végigmennem az úton.
Nem szabad megijednünk attól, milyen magas előttünk a hegy, mert akkor talán el sem indulnánk felfelé. Elég mindig a következő lépésre figyelni.
„És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)
hirdetés
