A budapesti Bajnokok Ligája-döntő után nemcsak a PSG győzelméről beszél a futballvilág. Marquinhos egyetlen gesztusa – amellyel a sorsdöntő tizenegyest kihagyó Gabrielhez lépett oda vigasztalni – sokak számára többet mondott a sportról, az emberségről és az apai nevelés erejéről, mint maga a trófea. Véssey Miklós nagyszerű író nyílt levele egy édesapának szól, aki láthatóan nemcsak kiváló futballistát, hanem nagyszerű embert is nevelt.
Nyílt levél egy édesapának
Kedves Marcos Barros Corrêa!
Véssey Miklós vagyok, a 2026-os, budapesti Bajnokok Ligája döntője után írok önnek. Mint tudja, Gabriel, az Arsenal középhátvédje kihagyta az ötödik tizenegyest, és ezzel az angol csapat elszalasztotta a lehetőséget, hogy története során először Bajnokok Ligája győztes legyen. Utána pedig az Ön fia egy olyan tettet hajtott végre a pályán, ami miatt feltétlenül írnom kell önnek.
Nem futballszurkolói minőségemben fogalmazok most, bár abban azt hiszem, egyetértünk, hogy ez a gyönyörű játék nem véletlenül a világ legnézettebb sportja, és közös szenvedélyünk tárgya. Háromgyerekes édesapaként írok önnek. Az első gyerekem ráadásul fiú, hat éves, és árgus szemekkel figyelte a képernyőn a lefújás utáni jelenetet.
Nem tudom, hogy ön pelenkázta-e a fiát. Nem tudom, hányszor altatta el csecsemőként, mennyire vette ki a részét a házimunkából. Nem tudom, milyen munkahelyeken kellett güriznie, hogy a három gyereke semmiben ne szenvedjen szükséget. Nem tudom azt sem, hogy hányszor kellett fáradtan, elcsigázva is lemennie a kisfiával a sao paoló-i társasház betonudvarára, rúgni a bőrt éjszakába nyúlóan. Nem tudom, mennyire könnyen ment bele, hogy a fia egy bentlakásos futballakadémiára költözzön. Nem tudom, milyen anyagi, érzelmi áldozatokkal járt, hogy a fia mellett legyen, amikor nem ment neki a játék, és a társak zrikálták, vagy egy-egy edző nem szavazott neki bizalmat.
Nem tudom azt sem, hogy amikor felfelé ívelt a fia karrierje, és megérkeztek az első eurómilliók, hogyan érte el, hogy ne egy beképzelt, nagyképű figura legyen belőle. Nem tudom, mennyi telefonbeszélgetésbe került, milyen példát kellett mutatnia neki alázatból. Hogyan érte el, hogy az élfutballban, ahol a siker érdekében ellenfelek ezrein kell véres küzdelemmel átrágnia magát egy játékosnak, az Ön fia sosem lett kárörvendő, a győzelmi mámor sosem öntötte el az agyát annyira, hogy az ellenfeleit a sárba tapossa. Nem tudom, hogyan tanította meg neki, hogy a vesztesnek éppen elég annyi, hogy veszített. Hogy ha győztesek vagyunk, a vesztest fel kell emelni magunk mellé, különben egyedül maradunk a csúcson.
Annak ellenére, hogy minderről nincs tudomásom, mégis szeretnék gratulálni önnek, mert valamit kétségtelenül nagyon jól csinált.
Mert olyat, hogy egy játékos azt a pillanatot, hogy elér a futball csúcsára, nem a teljesen érthető ünnepléssel kezdi, hanem odasétál a tizenegyest kihagyó ellenfeléhez, és átölelve vigasztalja, elég ritkán lát az ember. Tudom, hogy az Ön fia, Marqinhos, és Gabriel, a tizenegyest kihagyó védő csapattársak a válogatottban, de ettől az Ön fia érdemei nem lesznek kisebbek, sőt. Épp arra példa az ő viselkedése, hogy még a legnagyobb sikereink pillanatában emlékezzünk: az életben ilyen-olyan helyzetekben szemben állhatunk egymással, de egy másikban előbb-utóbb csapattársak leszünk. Vagy ha csapattársak nem is, de embertársak mindenképpen.
Gratulálok Önnek, és köszönöm. Köszönöm, hogy reményt adott nekünk, a mindennapok útvesztőiben bolyongó édesapáknak, hogy lehet ilyen férfiakat nevelni. Köszönöm, hogy a fiam láthatta az Ön fia példáját. Messi meze már van a gyereknek. Ronaldo meze is van. Néha egyszerre veszi fel mindkettőt. Az első dolgom lesz, hogy veszek neki egy Marquinhos mezt is. És figyelek majd, hogy ha több mezt vesz fel egyszerre, mindenképp az Ön fiáé legyen alul, közvetlenül a szívére simulva.
És ennek semmi köze a BL-győzelemhez.
Véssey Miklós
hirdetés
