A hétvégén egy bérmálkozáson jártam. Látni embereket felnőtté válni a hitben és megkapni a Szentlélek gyümölcsit nekem is ajándék. Személyes írás egy fiataltól a bérmálkozásról.
Evangélikus vagyok, 15 évesen konfirmáltam, ami a bérmálkozás protestáns megfelelője. Azt hittem, készen állok rá és tudom, mit csinálok, de tévedtem. Ma már tudatosabban élném meg. Így van ezzel számos katolikus barátom is, akikkel a bérmálkozásról beszélgettem.
A keresztség után, amit a legtöbben még kisbabaként kaptunk meg, nagyon fontos, hogy lehetőségünk van újra, saját elhatározásból elköteleződni a Jóisten mellett a konfirmáció vagy a bérmálkozás során. Ekkor már nem a szüleink és keresztszüleink tesznek fogadalmat, hanem mi – és ennek súlya van.
Osztozni valakivel egy olyan élményben, amelynek során a legmélyebb kötődését, az istenkapcsolatát fonja szorosabbra, megerősítő számomra csak „nézőként” is.
Ha az istentiszteleten vagy misén éppen keresztelő van, azokon is mindig meghatódom, mert látni azt a sok apró gyerkőcöt, ahogy testvéreink lesznek a keresztségben, megindító. Bérmálkozáson most vettem részt másodjára, de először tudtam megélni tudatosan. Ezért is fontos többek között, hogy közösségben éljük meg a hitünket, mert a keresztelők, bérmálkozások alkalmával mi is vissza tudunk emlékezni a sajátjainkra és magunkban újra elköteleződhetünk az Úr mellett. Ezen a bérmálkozáson – ahogy láttam – mindenki felnőtt volt már, nem 14 éves, ami még megerősítőbbé tette számomra az élményt. Hiszen ezek az emebrek már szinte biztos, hogy 100%-osan saját döntésből köteleződtek el a hit mellett. Mert rengetegen panaszkodnak arra, hogy 14 évesen azért bérmálkoztak, „mert az osztályból mindenki más is bérmálkozott” vagy „mert a szüleim szerették volna”, esetleg „a hittantanár azt mondta, ennek meg kell történnie, mielőtt elballagok”.
A fentiek között egyik sem valid érv és alapvetően senkinek nem szabadna befolyásolnia senkit ennek a döntésnek a meghozatalában. Erre meg kell érni. És ez idő. A hit nem egy konstans fejlődő valami, egy állandóan pozitív és növekvő dolog, hanem egy folytonosan változó és élő kapcsolat Istennel. Nem mindenkit tesz Isten ugyanakkor késszé erre az elköteleződésre, de az biztos, hogy sokan bánják, hogy nem saját idejükben, belső indíttatásra komfirmáltak vagy bérmálkoztak meg.
Szívből bártorítok mindenkit, hogy ezt a döntést ne mások kedvéért hozzátok meg.
Hagyjuk, hogy a Lélek belülről vezessen bennünket!
Ezzel leszünk felnőttek a hitben, hadd legyen ez egy szuverén döntés. Nem vonom kétségbe, hogy vannak, akik 14 évesen is komolyan veszik és átélik a konfirmálást vagy a bérmálkozást, én is nagyon komolyan vettem, legalábbis másokhoz képest. De egy 14 éves gyerek és egy 19-20 vagy annál idősebb ember hite sokban tud különbözni. Ekkor már hitelesebben tudunk elköteleződni.
És a szülők, akik a legjobb szándék mellett esetleg mégis nyomasztóan hatnának a kérdésben a gyermekeikre, ne féljenek; azt tapasztalom magamon és a kortársaimon, hogy azok, akik hitben lettek felnevelve és komolyan veszik ezt,
a húszas éveikben maguktól el akarnak majd köteleződni Isten mellett, de összehasonlíthatatlanul jobban tudjuk ezzel a fejjel megélni ezt a döntést, mint kiskamaszként.
Szüksége van az embernek arra a tudatos megélésre, amit ez a szentség adhat. Arra a mélységre, amit ez a szövetségkötés jelent. És ha valaki nem elégedett a plébániáján a bérmálkozásra való felkészítéssel – mert bár elvileg minimum egy, de sok esetben kettő évig tart a felkészülés, ezt plébániája válogatja és számos negatív beszámolót hallottam már -, keressen bátran egy olyan plébániát, ahol van kapacitás a felkészítés komolyan vételéhez. Ez nagyon jó alapot adhat a jövőre nézve és ahhoz is, hogy szépen és felkészülten tudjunk elköteleződni.
Olyan jó, hogy azzal, hogy hivatalosan felnőttek leszünk és kezd kinyílni a világ, az életünk legfontosabb, mindent átitató részéhez, a hitünkhöz kapcsolódóan is tudunk egy vízválasztót és sarokkövet kapcsolni.
Kétségtelen, hogy szükségünk van nagy meg- és átélt élményekre Istennel. Ilyen lehet ez a szentség is, éljünk vele tudatosan, hogy utólag ne legyen hiányérzetünk! Persze akik csüggednek a gyerekfejjel (nem) megélt konfirmációjuk vagy bérmálkozási élményük miatt, ne szomorkodjanak;
ez az esemény, a szentség és annak érvényessége, nem az érzéseinktől függ. Ahogy a hitünk sem.
hirdetés
